Vincze Erika:
Lélekcsend....
Átadom magam a csendnek, s csak hallgatok,
behunyom a szemem, hisz csak úgy láthatom,
képzeletem, hogy festi fent kékre az eget,
s aranyló csillámokat szór rám a nap tüze.
Odakint dér borítja a kietlen, rideg tájat,
s az erdő kopasz fái is sírva dalolásznak,
sűvítve, árván hajladoznak a hideg széllel,
akár a törött hegedűn játszó csend zenéje.
Vágyakozik lelkem zöldellő erdő sűrűjébe,
tükörbe néznék a kispatak hűsítő vízében,
odadőlnék az árnyat adó öreg tölgyfához,
úgy ölelném magamhoz az egész világot!
Fagyos, hófödte föld, merre csak szem ellát,
s a végtelenbe tűnő, álomba merülő határ,
elmélázgatok most magam is e messzességbe,
tavaszt álmodok ébren a téli szürkeségben.
Vincze Erika:
Most szeress.....
Most szeress, mikor érintheted két kezem,
s a hajnali pirkadat visz hozzád közelebb.
Mikor hallod még lágyan csengő hangomat,
s nézheted csillogó szemem, mely hívogat.
Most ölelj engem, ebben a pillanatban,
hogy érezhessem, csak nekem vagy,
feledve minden bánatot, a világ nyügét
egy érintésért, ezért a csodás őrült percért.
Most szeress, s ha egyszer nem leszek,
majd szívedben én is tovább élhetek.
Könnyeket csalnak szemedbe az emlékek,
de a lelked ragyog, hisz én örökre ott leszek.
Vincze Erika:
A válasz könnyű.....
A miértekre utólag könnyű a válasz,
van rá elegendő szó a szótárban.
Sejtések, találgatások, csak ennyi,
előtte csak marcangolás, kétség.
Hangok, mit kőbe zárnak az üres falak,
mélyről tör fel, keserűn, s hallgatag.
Nincs ki meghallja, nincs ki megértse,
sorsod már örökre megpecsételődhet.
Mondhatják mások, tudták, s érezték,
csak teher a mosoly az ajkad szegletén.
Tudják ők, de mégis más irányba mennek,
lehajtott fejjel, némán, üres tekintettel.
A miértekre utólag könnyű a válasz,
zokogva szánni, önváddal szeretni,
de miért nem merték azt az egyet,
kezedet fogni, s őszintén szeretni?
Majd talán egyszer rádöbben az ember,
az élethez nem csak levegő és víz kell!
Lelkünk tükre szemünknek csillogása,
szikrát gyújt benne szívünk dobbanása.
Vincze Erika:
Magamtól (fura vers)
Magamtól adom a mosolyt,
magamnak a könnyeket.
Hányszor felejtettünk már
a tükörbe nézni kedvesem.
Magamnak adom a napot,
hogy beragyogja a napom.
Bezárok minden ablakot,
ha már végleg feladom.
Magamtól adom a jóságot,
vele adom a lelkemet.
Magamnak fájdítom a szívem,
ha egy kifacsart citrom leszek.
Magam vagyok a bölcsesség,
s magam vagyok az igaz szó.
Magam alatt leszek akkor is,
ha a világ kegyetlen és hazug.
Magam vagyok a békesség,
bennem a csend és nyugalom.
Magam vagyok az őrjítő kétség,
mikor végleg a sorsomra hagytok.
Magam vagyok, nekik, s neked,
ki már ezer év óta így szeret.
Magam vagyok öröm és bánat,
s halk sóhaj, mi marad utánam.
Vincze Erika:
Őszi avaron....
Andalogva járom az erdőt,
s nézem ahogy a múló idő
tapossa az őszi avaron
léptemet, s a kopasz fák
ágain ül egy árva kismadár,
szomorúan párját várja már.
Én is így vagyok egymagam,
vágyakozom hozzád egyre csak,
pár nap még szerelmem s én
ott vagyok, ölelhet majd két karod.
Bújok hozzád égő vággyal, öleléssel,
soha el nem múló örök szerelemmel.
Szívemen boldogság virága nyílik,
bíborvörös bársony lesz köntöse,
bódító illata messze száll a széllel.
Örömkönnyek cseppjei öntözgetik,
lelkemnek aranyló sugara melengeti,
s majd szerelmünk édes gyönyöre élteti.
Nem lesz több könny és fájdalom
annyi bús álmatlan éjszakán,
messze űzi el majd bánatom, ha
a hajnal minket újra együtt talál.
Lelkembe is nyugalom költözik tudom,
ha együtt sétálunk kedvesem az őszi avaron.
Vincze Erika:
Ne siess...
Ne siess kérlek, csak még egy szó,
van egy érzés, de ki nem mondható.
Hányszor gondoltam én már, hogy
most kezdem el, de nem, nem lehet.
Visszatart meglehet a büszkeség,
a haragszom rád, érted, s ellened.
Hogy talán jobb, ha nem kezdjük el,
mit nem nekünk szántak az égiek.
Hagylak, menj csak szótlanul,
ajkad nem hagyja el a búcsúszó.
Visszanézel rám kérdő szemekkel,
de a miértre még sem jön felelet.
Lesznek majd rosszkedvű napjaim,
Üres órák, mélabús perceim.
Lesznek visszatérő álmaim,
ülünk egy padon, Te meg én.
Lesznek csillagfényes éjszakák,
mikor halkan susog a nyári szél.
Lassan csukom le a két szemem,
s akkor hallom megint lépteid.
Ne siess kérlek, csak még egy szó,
most végre talán kimondhatom!
Hogy mit is? Hát mégis érdekel?
Köszönöm, hogy voltál , s vagy nekem!
Vincze Erika:
Soha el nem mondott...
Hallgattam, ahogy odakint susog a szél,
s a fa ágain, hogy csiripel egy kis veréb.
Néztem szemeid csillogó tekintetét,
tudtam, hogy engem egyre csak hiv.
Éreztem vágytól égő közelségedet,
de nem értettem, igazán mit is jelent.
Ostoba voltam és csak egy gyerek,
álmokat kergető bohókás szertelen.
Rád gondoltam éjjel és minden nap,
még sem öleltelek szerelmesen,
mikor szád ajkamra csókot akart,
zavartan forditottam el arcomat.
Nem fogadtam Tőled a szerelmet,
én az éretlen ábrándozó kicsi lány,
maradtak utánad csak a kérdések,
s, a soha ki nem mondott gondolat.
Álltam és néztem,hogy távolodsz,
indultam volna,de nem vittek lábaim,
csak annyit akartam még mondani,
Szeretlek Téged, ne menj még!
A szó itt maradt ajkam szegletén,
szivemben is csitult a szenvedély.
Elsodort Tőled messzebb a szél,
de Te voltál a legszebb tévedés.
Vincze Erika:
Őszi hangulat
Őszi eső mossa el lépteim nyomát,
halk sóhajom száll a ködfátyolon át.
Szívem, akár a szunnyadó parázs,
nyomában oson a néma elmúlás.
Vincze Erika:
Még most is...
Még most is látom a fekete vonatot,
ahogy lassan döcög az öreg síneken,
futnak a fák, kergetem a felhőt,
s az orrom odaér a párás ablaküveghez.
Megint egy újabb állomás,majd
egy feltartott kéz int,s robogunk
egyre csak tovább erdőkön, hegyeken át,
s várom, hogy lássam a kicsi falu tornyát.
Csonka torony az, már messziről látszik,
eljárt felette az idő, s elbánt vele
a zord idő,a viharos kegyetlen tánc is.
Csak a harang szól megtöri a csendet,
a templom párkányról a galambok szétrebbennek.
Rózsakert illatát hordja a szél, kispadon
üldögélnek, cseverésznek az öreg nénikék,
mintha állna az idő, oly jó ez a békesség.
Gyorsítom lépteim, mindjárt ott vagyok,
drága nagyapám integet, s felém mosolyog.
Úgy vártam már, hogy újra vele lehessek,
hallgassam, mikor mesél régi történeteket.
Nézzem, ahogy ápolja az állatot, eteti
a kecskét és a kiscsikót. Morzsa kutya is
ott sertepertél a lábánál,vakkant néha,
hogy tudják, ki az úr az ő portáján.
Iszom a jó meleg friss tejecskét,hozzá a
finom falusi kenyeret, fő már az ebéd,
csak egy tyúk és egy csirke bánja, de
nem érdekel senkit, a fene se bánja.
Kiülök a gangra onnan figyelem, ahogy
a szél fújja le a szilvafáról a levelet,
pottyan a szilva is, jó ez a termés,
lehet belőle szakajtóra való lekvárt is főzni.
Látom körülöttem a zöldellő határt,
s a szélben ringatozó égre hajló búzamezőt,
megvetem ágyam a selymes, puha fűben,
becsukom szemem, odafentről csak úgy tűz a nap,
s érzem,ahogy a lágy szellő fújja felém a
végtelen mező ezernyi virágának édes illatát.
Hallgatom nagyapám kedves hívó szavát,
mutatja a termést, lassan lesz már az aratás.
Ismerek minden házat, kertet és utcakövet,
a kiserdőt, s benne a sok titkos zugot,
hol gyermekként oly sokat játszottunk.
Még most is hallom ahogy az öreg fagyis
befordul a girbe-görbe úton, s mi csak
szaladunk,kezünkben ott a szorongatott
két forintos, amiért négy gombócot kapunk,
csak vidáman fagyizunk, s nincs is másra gondunk.
Esteledik lassan, az eső is szemerkél.
Behúzódunk csendben a falusi házba,Bodri is
bebújik a jó meleg kuckójába.
Indul a nyáj is haza a legelőről, jólakottan
béget, keresi a házat, aztán ott a kapunál
megtorpan egy percre, mintha beköszönne,
aztán besomfordál a helyét megkeresve.
Sötétség borul a tájra, nyugovóra tér a falu népe.
Vincze Erika:
Összetört szívvel....
Összetört szívvel, bánatos lélekkel
ülsz némán magad kétségbe esve.
Lelked, mint háborgó vad viharban
hullámok közt vergődik szakadatlan.
Céltalan barangolsz utcákon, tereken,
lehajtott fejjel, csak ne lásson senki meg.
Könnyek hullnak bánatos szemedből,
feledni a múltat Neked sem könnyű.
Szerelmes bókok, csókok és álmok
semmibe veszett kósza ábrándok.
Becéző szavak, csábos mosolyok
villanásnyi emléknek szerelemszilánkok.
Hajlik az árva rózsaszál is, amint utolsó
virágszirmait lassan magáról ledobja.
Keserűn könnyezi egykori önmagát,
mikor bimbózott még e szerelem hajnala.
Bárányfelhők úsznak messze fent az égen,
mögöttük aranyló nap szórja Rád sugarát.
Szél viszi szellők szárnyán tova bánatod,
s szíved is, lelked is megint csak ragyog.
Vincze Erika:
Amíg csak létezem.....
Amíg csak létezem hallani fogom lépteid,
ahogy nyitod az ajtót, s nevetsz rám.
Szívemben őrzők minden édes percet,
mikor lelked közel éreztem hozzám.
Ahogy múlnak az évek, egyre hiányzol,
fényképeken nézegetem bájos arcod.
Huncut kacajod, azt a szép szempárt,
merre vagy, hogy találhatnék hozzád?
Kérdezem csak egyre szüntelen,
s észre sem veszem, az ablakban
egy fáradt, csapzott madár didereg,
ő is szomorú, akárcsak én nélküled.
Repülj tova madárka szellők szárnyán,
vidd hirül, hogy a szivem fáj nagyon,
elment örökre, többé nem láthatom,
s még létezem, bennem élni fog!
Vincze Erika:
Csak fényt akarok...
Csak fényt akarok látni,
aranyló csillámló napsütést,
hajnali pirkadatkor hallani
madárkák vidám énekét,
játszani, futni csak a széllel,
kipirult arccal nézni fel az égre.
Bokrétát szedni a virágos mezőn,
kergetni tarka pillangót a réten,
selymes puha fűben leheveredni,
s nézni, ahogy távolban egy csikó
boldogan dobbant, sörényét megrázza,
s nyargal egyre beljebb a határban.
Látni szerelmes párokat erdőt járva,
összebújva, egymás kezét összefonva,
ahogy titkos zugot keresnek maguknak.
Messze a világ összes zajától, ott
ahol majd csendfátyol lesz takarójuk
az árnyat adó sűrű lombok alatt.
Hallani víg kacajt a messzeségből,
s madárlátta kenyeret majszolgatni
az árokparton kicsit megpihenve.
Csodálni a zöldellő végtelen határt,
s nem akarni mást, csakis élni!
Vincze Erika:
Mondd mit ér...
Mondd mit ér a mosoly ajkad szegletén,
mit ér szavad, mi a lelkekig el nem ér,
csak mint tajtékzó vad orkán hányódik
az élet tengerén a semmibe hasztalan.
Ott vagy most a kietlen parton egymagad,
könnyes szemed a messzességbe réved el,
s nem akarod hinni, hisz nem értheted,
miért is akarnak oly nagyon bántani
a soha, semmikor ki nem mondott szavak.
Kérdeznél, de már nincs is hozzá erőd,
csak méltósággal viseled, hogy megint
elvesztettél valakit, ki lehet, hogy
nem volt más, mint pillanatnyi látomás.
Lehunyod a szemed, szárnyal a lelked,
indulnál, de még sem visznek lépteid,
elgyötörten nézel a messzességbe el,
az út porában hervadt rózsaszál hever.
Mit ér az öröm, ha csupán csak pillanat,
mit az idő játszi könnyedséggel csak hajt,
hogy elvegyen reményt, kedvet, vigaszt,
a szertelen, bohókás gyermeki önmagad.
Bánatos, ábrándos lelked olykor még remél,
hisz benned is csak a szeretet szikrája ég.
Féltve vigyázod a lángját egy életen át,
még jő az utolsó óra, az utolsó szívdobbanás.
Vincze Erika:
A tükör...
Nézem most a tükörben önmagam,
a múló idő rajtam is nyomot hagy.
Arcomra barázdákat ró, ahogy
peregnek percek és a hónapok.
Lecsukom a szemem, álmodom,
gyermekként magamat láthatom.
Selymes göndör hajú kisleányt,
kezében ott egy szál kis virág.
Hová lett a bájos mosolyom,
huncutul vidám kacajom?
Hová lettek a titkos vágyak?
időnként még visszajárnak.
Emléksziporkák csak az évek,
szerelmek, s a szenvedélyek.
Köddé váltak a hajnali széllel,
megsárgult képen megidéznek.
Vincze Erika:
Eljő a hajnal...
Nézem, ahogy újra jő a hajnal, tudom,
az álom most már végleg elkerül.
Ezüst dér borul a csendes őszi tájra,
könnyezve hullnak cseppjei a rózsafa ágára.
Lágy fuvallattal jő a reggel, lassan nyítja
szemét a természet, s fentről ránk kacsint a napsugár.
Piciny madár keresi párját ázottan, dideregve,
lehet odaveszett még este a sötét rengetegben.
Egy szegény hajléktalan veri fel a csendet,
ahogy a kukák közt keresgél élelmet, szitkozódik
párat, aztán eltűnik az utcasarkon csendben,
mintha még nem járt volna egyszer sem erre.
Álmosan gördül a sárga villamos, ahogy csattog
alatta az időkerék, megállítani most nem lehet,
bandukol tovább egyre csak rendületlen, akár
éveken át,s nem kiálthat,hogy rég elfáradt már.
Valahol a távolban megérkezett egy új élet,
sírása messze száll a széllel. Szíve tele
félelemmel, lelke várja, reméli a szépet, úgy
kapaszkodik, bújik anyja édes kebelére.
Van, kinek talán ez a hajnal lesz az utolsó,
s ajkát épp most hagyja el a fájdalmas búcsúszó.
Még egyszer utoljára hívogat és gyengéden átölel,
lassan indulni kész, már várják fent az égiek.
Vincze Erika:
Nyári lágy esőben....
Lehajtott fejjel szomorkásan lépkedek,
s nem látja most senki sem, ahogy
könnyezik most a két szemem,
s zokogva sajog lelkem idebent.
Pár perce sincs, hogy búcsúztam,
kezemben rózsát szorongattam.
Mondtam egy odaillő verset, s
bánatos szívvel néztem fel az égre.
Te már indultál messzi idegenbe,
ismeretlen titokzatos rengetegbe.
Nyugalmat, békét megtalálni,
angyalként odaföntről reám vigyázni.
Lehajtott fejjel szomorkásan lépdelek,
csak az eső esik szépen csendesen.
Nézem a zöldellőn pompázó tájat,
de szívem nyugalmat most nem találhat.
Talán majd ha felszáradnak az esőcseppek,
s napsugár ragyog ott fent a magas égen,
akkor már tudni fogom Te is megérkeztél,
sebzett szívemen egy szál rózsát elültettél.
Vincze Erika:
Arcomat fújja most a szél....
Arcomat fújja most a szél,
az eső egyre csak szemerkél.
Lépkedek a macskaköves úton
magányosan, csak úgy céltalan.
Gomolyog a sötét felhő felettem,
mennydörgés,villámlás körötte.
Nézem a megfáradt,riadt arcokat,
lelkükben is tomboló vihar van.
a múltat tapossa siratva az emlék.
Jégcsappá kövült már a mosolyuk,
s ernyedt testük is meghalni kész.
mélybe ránt, a húsba is belecsap.
Gyötrő fájdalom kínozza testüket,
papirhalom, rongy csupán fedelük.
eresz alatt állok,el sem mozdulok.
Mellettem egy csapzott hajléktalan,
görnyedve kuporog egy sarokban.
nézz csak rám esdeklő szemekkel.
Koppan a pénz,ahogy földet ér,
lassan nyúl érte egy erőtlen kéz.
messze száll most halk sóhajom.
Várom a napot,hogy végre ragyogjon,
s a földre melegséget szórjon.
Járom az erdőt...
Járom ez erdőt kóborolva
a fák közt a nap kacsingat.
Kispatak zúgását hallgatom,
madárdal kísér el utamon.
Megpihenek a selymes fűben,
az öreg tölgyhöz odadőlve.
Nézem e csodás nyári tájat
elbűvöl a pompázó zöldje.
Bogárka ugrik a mohára,majd
eltűnik a cserjék sűrűjében.
Halk nesz marad csupán utána,
de még csak levél sem zizzen.
Arcomat lágy szellő cirógatja,
akár a pirosló bazsarózsa.
Nyugszik lassan már a lélek,
húrjain játszik a csend zenéje.
Kétségek közt...
Fájó érzés,kell a kétség,
elűzni csendben, ami fáj.
Kell a féltés,ott a kérdés,
éjszakákon,nappalokon át.
Kisírt szemmel az égre nézni,
felhők között napfényt várni,
két karodba belesimulni,úgy
a lelkem majd nyugalmat talál.
Harcolok magammal,szavakkal,
könnyek mögé bújt keserű bánattal.
Harcolok Veled! Érted s Ellened,
néha önzőn szeretve szertelen.
Néha vihar vagyok,lelket kavaró,
fájdalmat szító magányosság,
máskor vágytól izzó szerető,
ki egy szerelmes ölelésre vár.
Kétségek közt táncoló igenek,
s nemek,ahogy gyorsul a tánc,
szívünk dobbanása veri ritmusát,
ahogy megérint az őrjítő láz.
Szeretem....
Lágy muzsika hangja száll az esti széllel,
átkarolva szorosan simulok az ölébe.
Ölelem most akár az egész világot,
s úgy adom hírül, hogy mennyire imádom!
Nincs nappalom se éjjelem már nélküle,
csak érte dobban szerelmes szívem,
s nem múlhat el óra és a perc, hogy
ne mondjam ezerszer, örökre kell nekem.
Akarom látni kedves mosolyát, érezni
hozzá bújva bőrének selymes illatát,
csak nézni azt a gyönyörű kék szemét,
simogatni, ahogy párnámra hajtja fejét.
Kacagva kergetőzni a tarka mezőn járva,
virágok közt megpihenve vágyni a csókjára.
Gyengéden átadni magamat e csodás percnek,
mikor forrongó szerelmünk végre beteljesedhet.
Emlékkönyv....
Emlékkönyvem színe is megkopott,
múltat idéznek a megsárgult lapok.
Ákombákom írás, virágok, dátumok,
idézik egykori szertelen önmagunk.
Hol vannak már a régi nyarak,
mikor futottunk a zöldellő mezőn?
Pillangót kergettünk a széllel,
s jártuk az erdőt titkokat keresve.
Hol van már az a bolondos délután,
mikor két szép szemed elvarázsolt?
A szerelem kicsi szívemig ért,
ahogy jött könnyű pilleszárnyon.
Boldogságvirág nyílott a lelkemen,
mikor elraboltad bolondos szívem,
s szirma is lassan porba hullott,
mikor miattad ejtettem könnyet.
Lapozgatom tovább könyvecském,
néha egy-egy névnél megállok.
Bánatos a szívem, hiába keresem,
hisz többé már rá se találok.
Lesznek majd szívemnek kincsei,
lelkemen viruló szép rózsabimbó,
mikor lecsukom szemem, s hagyom,
hogy az emlékek cirógassák arcom.
Bánatvirág....
Hideg hajnalon itt fekszem
egyedül égő vággyal az ágyamon.
Odakint búcsút int a sötét éj,
idebent dermesztő csend honol.
Nézek a messzeségbe az üvegen át,
sóhajom száll, egyre csak száll.
Lelkemben feljajdul a magány,
szívemen nyílik a bánatvirág.
Elképzelem, ahogy alszol csendesen,
bújnál hozzám, de nincs kihez.
Elválaszt Tőled a távolság, de
összeköt e híd ott belül, a szíveden át.
Álmatlan éjszakák, sötét fellegek
úgy várom már, hogy messze menjetek,
s az ég kéklő vásznára arany sugarat
fessetek, fényes szikrái tündököljenek.
Csukódik már szemem, a könnyem is hull,
érzem, ahogy lágyan csorog le az arcomon.
Gyengéden öntözi szívemen a bánatvirágot,
vigyázva, hogy annak bimbója ki ne nyíljon.
Álmomban bíborkertben járok, körülöttem
ezer színben pompázó csodás virágok.
Lelkem itt nyugalmat talál, érzem, ahogy
távolodik tőlem a fájdalom s a magány.
Keresek egy helyet a titkos kert zugában,
itt talál majd otthonra a bánat virága.
Helyette nyílik majd szívemen a boldogság
rózsája, ahogy omlok majd kedvesem karjába.
Elengedlek....
Lassan nyitom szemem a világra,
nem akarom látni és senki se lássa
hogy őrlődik porrá a lélek, ahogy
ráeszmélek, hogy most már tényleg vége.
Hurcoltam sebeket, ejtettem is párat,
mégis ott volt a tudat, hogy rám várnak.
Ott volt az érzés a bizakodás, hogy
létezik az önzetlen összetartozás.
Hiába bántottál, hiába sebeztél,
nekem sokat jelentettél, s bár kósza
ábrándot kergettem a viharos széllel,
csak hideg számítás, s ámítás a vége.
Szeretni tudtalak, a széltől is óvtalak,
mindegy mit tettél, a szívemben hordtalak.
Most ahogy mégis feléd kezemet nyújtottam,
kővé dermedt a szíved, elfordítottad arcodat.
Lassan nyitom a szemem a világra, mára már
más ember lettem, s nem ragaszkodom hiába.
Nem gyötröm magam s tovább nem szenvedek,
elengedlek lassan, csupán fájó emlék leszel.
Eljöttek értem...
Még egy nap, még egy ébredés,
hallom ahogy lágyan susog a szél.
Látom az ablakon át, ahogy a
nap fényesen ragyog, a távolban
halkan síró hegedű szól, magányos,
bús dala szól, s én csak hallgatom.
Becsukom most fáradt két szemem,
húzzad hegedű, ha még utoljára is szól,
enyhítse szenvedésemet, enyhítse bánatom.
Talán most lesz utolsó napom, még egyszer
mulatni akarok, dacolni élettel és halállal,
hagyjatok kacagni, kicsit még élni akarok!
Mi ez a csend? Nem hallom a muzsikát.
Odakint viharfelhők közelegnek, süvít a szél,
esőfelhők gomolyognak, eltakarják a napot.
Félek a csendtől, a sötétségtől, kinyitnám
szemem, szólnék, de már nem lehet,itt ülnek
ágyamnál az angyalok, hisz értem jöttek el.
Mosoly az arcomon, testem elhagyja a fájdalom,
szívem tele melegséggel, nyílik az ajtó, s ott
a titokzatos fény, egyre csak hívogat, egyre csak kér.
Elhagyom e földi létet, nincs már bánat, se öröm,
nem félek többé, lelkemre örök nyugalom köszönt,
szóljon hát a muzsikaszó, húzzad csak hegedű.
Vándor.....
Vándor, ha megpihensz,
kérlek nézz körül.
Látod majd az esendőt,
ki kenyérért esdekel,
s egy falatért könyörög.
Szánd meg kérlek őt,
nyújtsd neki két kezed,
mert ez ad neki erőt.
Vándor, ha megpihensz,
kis patak partjához érve
arcod látod majd tükrében.
Két kezed csobban majd
hűsítő vízében, ahogy majd
fölé hajolva lemosod
elgyötört arcodról a
végtelennek tűnő út porát.
Megpihensz majd ott a parton
hűs árnyat adó öreg fa tövében
elmerengeni a régi szép időkön,
s érzed majd, ahogy a szél,
hozza feléd a réten nyíladózó
tarka-barka virágok illatát.
Újra egy kisgyermek vagy,
ki ugrándozik egy árva
pillangó után.
Bottal kezedben,
tarisznyával válladon indulsz
zöldellő dombokon,
kékellő hegyeken megcsodálni,
mit adott e természet.
Látni és meglátni,
mind azt a szépet,
mi most itt hever a lábaid előtt,
mint egy védtelen gyönyörű hölgy,
kinek aktjáról festők festenek,
szerelmes szívéről
költők zengenek.
Járom az üres viharos partot
szél fújja csapzott hajamat,
eső áztatja szomorú arcomat,
könnyeim hullnak egyre csak,
mint háborgó kiáradt patak,
csak mások ne lássák titkomat!
Ne lássák bánatom,ne lássák
haragom,elbújni a világtól,
egy kicsit most hagyjatok!
Nem kell vigasztaló szavatok,
együttérző kedves mosolyok,
csak lázadok,magammal harcolok.
Fejemben cikázó ezer gondolat
felkavarja most sebzett lelkemet,
szívemből tépve ki egy darabot,
s lassan összetörve a semmibe hull.
Marad utána üresség, néma közöny,
csonkig égő gyertyaszál az asztalon.
Holnap új nap jő, s a napsugár is
besüt talán végre az ablakon,
s letörli majd szememről a könnyet,
ha majd pacsirta dala szól odakint
a zöld ruhába bújt lombokon,elhozza
a reményt,az életet,ha megint akarom!
http://like-gyujto.info/ target_ title=Facebook rajongók növelése,