Versek

Andalogva járom az erdőt,
s nézem ahogy a múló idő
tapossa az őszi avaron
léptemet, s a kopasz fák
ágain ül egy árva kismadár,
szomorúan párját várja már.

Én is így vagyok egymagam,
vágyakozom hozzád egyre csak,
pár nap még szerelmem s én
ott vagyok, ölelhet majd két karod.
Bújok hozzád égő vággyal, öleléssel,
soha el nem múló örök szerelemmel.

Szívemen boldogság virága nyílik,
bíborvörös bársony lesz köntöse,
bódító illata messze száll a széllel.
Örömkönnyek cseppjei öntözgetik,
lelkemnek aranyló sugara melengeti,
s majd szerelmünk édes gyönyöre élteti.

Nem lesz több könny és fájdalom
annyi bús álmatlan éjszakán,
messze űzi el majd bánatom, ha
a hajnal minket újra együtt talál.
Lelkembe is nyugalom költözik tudom,
ha együtt sétálunk kedvesem az őszi avaron.

Kimondva és kimondatlanul
akarom érezni szerelmedet.
Nézni, csak nézni mindig
gyönyörű szép szemed.

Hallgatni csak a hangod,
ahogy bókolsz kedvesen,
ujjaid játékát is érezni
forró vágytól izzó testemen.

Suttogásod lelkem zenéje,
csend játszik rajta dallamot.
Édes csókjaid ajkamra szóród,
s én csak hagyom, hagyom.

Igérd meg, hogy az esküszó,
nem csak a pillanatnak szól,
s akkor is ott leszel velem,
ha remeg már a két kezem.

Hogy mindig érezni fogod,
az életet csak Veled akarom,
hisz örökké szeretni foglak,
kimondva és kimondatlanul.

Szemed tükrében látom angyali mosolyod,

hordozod lelkedben a szépet és a jót.

Elrejtve minden rosszat és bánatot,

senki ne lássa, ott cipeled a válladon.

Lelked mélyén húzódik meg csendesen,

halk zokogásod nem hallhatja senki meg.

Nem engedi sem büszkeség, se önérzet,

hosszú még az út,mit Neked járnod kell.

Néha felvillan a múltból egy emlékkép,

vele a régi szertelen egykori önmagad.

Szerelmek, lángolások, csábos ölelések,

el nem mondott vallomás az esti fényben.

Huncut mosolyt csal ajkad szegletére,

de Te sem tudod már hova tűnnek el

a hosszú évek alatt a szép remények,

mégis hagyod, hogy néha megigézzen.

Szemedbe nézek, gyengéden búcsúzom,

mondanék valamit, de mégis hallgatok.

Helyettem majd a csend beszél tovább,

s emlék leszek magam is sok-sok év után.

A csoda Te vagy Magad ott legbelül

lelked zegzugaiban ott az a sok titok.

Sokszor évek telnek el, mikor újra

rádöbbensz, hát ez is én vagyok?

Lehet gyengének és félénknek

születtél, sápadt arcú, halk szavú

felnőtté lettél ,s már nem is álmodoztál,

milyen is lenne, ha nem ilyen volnál.

Megszoktad hogy félre löknek, hogy

Veled nem törődnek, mi jó is érhetne

ebben a zűrzavaros szomorú életben,

ha nincs egy társad, ki rád vigyázna.

Bolyongsz magányosan egyedül,

s bárki rád tekint,elfordítod arcod,

hogy ne érjen megvetés vagy szánalom,

ne lássák, hogy Neked ez fáj nagyon.

A csoda pedig Te vagy Magad ott legbelül,

csak nyísd meg szívednek kapuját, hogy

tudd megérezni a melengető nap sugarát,

hogy lelked is fényt kapjon, s újra hinni tudjon.

Ma kicsit csendesebb vagyok,
csak idebent hallgatom, hogy
mit dalol a szél, ha kopogva
suhint egyet az ablakon.

Csak a fa ágai hajladoznak,
lágyan,kecsesen táncolva,
s nézem, ahogy a tó vizéről
sirályok rebbenek a magasba.

Áldott Karácsony napján
Értetek is gyertyát gyújtok.
Szivemben lobog a lángja,
s lelkemig ér el a szikrája.

Köszönök minden percet,
azt,hogy nekem voltatok,
s itt éltek tovább bennem,
mint drága őrző angyalok.

Kavarognak bennem a gondolatok,
talán most még elmondhatnám,
amit nem mondhattam el Neked,
s itt rekedt a szó, s bennem
kavarog ez az érzés kedvesem.

Papírlapra írt kusza gondolatok,
folytatnám is, de csak hagyom.
Lelkemet nyomja csak szüntelen,
hogy miért, magam sem érthetem,
érzem elemészt ez a szerelem.

Mondhatják mások, mit szabad,
az eszem az, mi nekik szót fogad,
de a szívem egyre csak kalapál,
hisz még mindig utánad kiált,
talán most még elmondhatnám.

Elmondhatnám, de nincs rá szó,
hiába kezdem el újból és újból,
pedig még itt hallom a hangod,
érzem kezed ujjaidnak bársonyát,
vágyakozva csak magányos éjszakán.

Vincze Erika:

Miért nem fáj.....

Őszi szél kavarog a zúzmarás hajnalon,
s leveleit könnyezve hullajtja a vén fa,
lépteim nyomát az eső is rég elmosta.
Miért nem fáj,hogy a múló idő pingál
arcomra számtalan karcokat, s hajamra
ezüstös árnyat szór az aranyló nap.

Ha eljő az alkony, a végtelen égbolt
is felölti magára vöröses bársonyát,
darvak szállnak messzire nyomdokán.
Miért nem fáj,hogy a múló pillanat
emlékképpé szövi a csodás álmokat,
s megfakult fénykép már régi önmagam.

Vincze Erika:

Suttogásom néma kiáltás

Lépteim nyoma a porban,
az eső majd elmossa.
Könnyeim csak hullnak,
a napsugár felszáritja.

Suttogásom néma kiáltás,
lehet meg sem hallod.
Sóhaj marad csak csupán,
szivemben csitul a vágy.

Felhő leszek sötét égen,
vihar a hullámzó tengeren.
Emlék egy megfakult képen,
néha csak a lelkem kesereg.

Csendben lehajtom fejem,
keresem lépteid nyomát.
Lelkem tépett húrjain
a dallam sem szól tovább.

Szívemben mindig ott élsz,
lelkemnek már része vagy.
Nem számit most a távolság,
Magad vagy bennem a gondolat.

Virág és gyertya kezemben,
bennem csak halk sóhajok,
egy-egy gyertyát gyújtok,
lángjába én is beleolvadok.

Melegség járja át a szívem,
érzem szinte közelségedet.
Lassan becsukom szemem,
oly jó hinni, itt vagy velem!

Sirodra teszem a virágot,
a szél zúgását hallgatom,
nyugodjon békében lelked,
örökké hiányozni fogsz!

Lágy szellő hajol a lombok előtt,
cirógatva táncba hívja a síró ágat.
Kecsesen egymáshoz hajolnak,
s, ölelkezve selymesen ringanak.

Lassul a tánc, megzizzen a falevél,
könnyezve csobban a tó hűs vizén.
Vörösen csillan tükrében a napsugár,
s halkan húzza a szélcsend hegedű.

Ne siess kérlek, csak még egy szó,

van egy érzés, de ki nem mondható.

Hányszor gondoltam én már, hogy

most kezdem el, de nem, nem lehet.

Visszatart meglehet a büszkeség,

a haragszom rád, érted, s ellened.

Hogy talán jobb, ha nem kezdjük el,

mit nem nekünk szántak az égiek.

Hagylak, menj csak szótlanul,

ajkad nem hagyja el a búcsúszó.

Visszanézel rám kérdő szemekkel,

de a miértre még sem jön felelet.

Lesznek majd rosszkedvű napjaim,

Üres órák, mélabús perceim.

Lesznek visszatérő álmaim,

ülünk egy padon, Te meg én.

Lesznek csillagfényes éjszakák,

mikor halkan susog a nyári szél.

Lassan csukom le a két szemem,

s akkor hallom megint lépteid.

Ne siess kérlek, csak még egy szó,

most végre talán kimondhatom!

Hogy mit is? Hát mégis érdekel?

Köszönöm, hogy voltál , s vagy nekem!

Vincze Erika:

A soha el nem múló....

Ahogy megszületünk és múlik az idő, mindig elveszitünk valamit
vagy valakit. Kicsi gyerekként egy-egy játékot, megunt
babát. Még azt a kis mackót is, aminek az egyik füle évek óta
nincs már. Aztán egyszer csak őt is elhagyjuk valahol.

Tárgyak, nincs nagy jelentősége mondják oly sokan.
Lehet, hogy igazuk van. Mégis évek múlva döbbenünk csak rá,
hogy lehet pont ezek a dolgok azok, amelyek megtanitottak
bennünket érezni, szeretni, haragudni és ragaszkodni.

Ragaszkodni múlthoz és jelenhez és azokhoz a szeretteinkhez,
akik már nincsenek köztünk, de mégis egy-egy szó, egy-egy
érintés ott van bennünk a lelkünkben, a szivünkben!

Ami soha nem dobható és hagyható ott valahol!
Jönnek velünk tovább egy életen át.
Ez az érzés, mi a lelkünket simogatja és újabb melegség
tölti el a szivünket, mert már tudjuk, hogy milyen kincs az,
hogy itt voltak nekünk és vannak is, még csak élünk!

.................................................................................................