N O V E L L Á I M:

 

 

 

 

Vincze Erika:

 

Megtalált boldogság.....

 

 

Két évi együttjárás után Gáborral összekötöttük az életünket. Eleinte minden nagyon szép volt,aztán szép lassan elromlott minden. A közös vacsorák, a közös programok elmaradtak.Gábor munkája sokszor hétvégén is elszólította mellőlem. Ilyenkor a barátnőimnél vagy a szüleimnél töltöttem a hétvégét. Éreztem nem lesz ez így jól! Talán ha született volna egy kisbabám nem éreztem volna magam olyan magányosnak.
Sajnos hiába mentem orvosról-orvosra senki nem tudott segíteni.
Volt, aki kijelentette, hogy törődjek bele, hogy soha nem is lesz gyerekem.
Három év gyötrődés után elváltunk. 
Szörnyű hétköznapok és még szomorúbb hétvégék következtek. Teljesen üresnek éreztem magam. Voltak olyan napjaim, mikor még felkelni sem akartam. Barátnőm nem hagyta, hogy egyre mélyebb depresszióba essek.

Munkám miatt Németországba kellett utaznom repülővel.Ez egy kicsit átbillentett a holtponton. Mellettem ült egy német úr, olyan harmincötnek néztem. Beszélgetni kezdtünk.Elmondta, hogy városunkban volt pihenni. Szereti az ottani fürdőt és nagyon elégedett a szolgáltatással is. Jól esett, mivel magam is ott lakom. Amikor megérkeztünk meghívott egy kávéra, de többre nem volt időm, így megbeszéltünk egy délutáni találkozót.Nagyon kedves volt. Elmondta, hogy egyedül él, mert elváltak a feleségével.Gyerekük nincs,de nagyon szeretett volna mindig legalább egyet. Úgy nézett ki nagyon egyforma a sorsunk.Munkám végeztével visszajöttem és folytattam a mindennapi életemet. Néha beszéltünk telefonon, aztán úgy alakult két-három hónaponként eljött és ilyenkor együtt töltöttünk néhány szép napot. A barátságunk igazi szerelemmé érlelődött. Szó szerint úsztam a boldogságban.Kolléganőm is irigykedve jegyezte meg, milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen hamar párra találtam. Szüleimnek is bemutattam. Anyám kitett magáért, rendesen megvendégelte barátomat amúgy jó magyar étellel, amivel teljesen levette a lábáról. 
Nem bántam, hogy nem találkozunk sűrűbben, mert így mindig volt miről beszélgetni, s nem laposodott el a kapcsolatunk sem. Mindig tudtunk valami újat adni egymásnak.
Már másfél hónap eltelt azóta, hogy visszautazott és furcsa dolog történt velem.
Reggelente rosszul éreztem magam, olykor még hányingerem is volt. Barátnőm unszolására elmentem orvoshoz, aki nőgyógyászhoz küldött. Ott aztán olyasmi történt velem, ami teljesen megváltoztatta az életemet. Az orvos közölte,hogy 11 hetes terhes vagyok. Annyira meglepődtem, hogy először fel sem fogtam, hogy mit mondott. Már az ajtót csuktam be magam mögött, amikor eljutott a tudatomig, hogy az, amit Gáborral évekig vártunk, most hirtelen megvalósulni látszik. Fel sem vetődött bennem, hogy ne tartsam meg. Mit fog szólni Thomas? Biztos örülni fog, hisz az ellenkezője fel sem merült bennem. Úgy gondoltam, hogy ezért külön nem hívom fel. Várok egy-két hetet, s mikor már itt lesz, személyesen mondom el.Közeledett az idő, hogy újra jön. Telefonon megbeszéltük, hogy szombaton érkezik és én kimegyek elé a repülőtérre. Gondoltam, majd Budapesten egy kellemes kis vendéglőben egy vacsora keretében elmondom neki a nagy újságot.
Időben érkeztem és türelmetlenül vártam, hogy landoljon a repülőgépe. Soha ennyire nem vártam, de ez talán érthető is. Már az utolsó utas is elhagyta a kijáratot, de Thomast nem láttam sehol. Talán lekéste?
Ez járt a fejemben. Istenem, pont most! Izgatottan nyúltam a telefonom után, hogy megtudjam mi is történt valójában. Ahányszor felhívtam, mindig egy gépi hang közölte, hogy átmenetileg nem elérhető a szám. Rosszat sejtettem. Órák teltek el, amig felfogtam, hogy már egyik géppel sem jön, s végre erőt vettem magamon és visszaindultam a városba.Izgatottan kotorásztam a táskámban, mert nálam hagyott egy-két holmiját és az egyik nadrágjában volt egy másik telefonszám. Soha nem hívtam fel, mobilon is legtöbbször ő hívott. Az interneten sokszor tudtam e-mailen keresztül levelezni vele, így nekem nem
került legalább egy vagyonba.
Néztem az ismeretlen német számot és nem tudtam mit tegyek. Aztán rövid hezitálás után tárcsáztam. Nem jártam sikerrrel nem vette fel senki.Vártam még egy napot, hátha telefonál. Szüleimnek nem akartam elmondani mi történt, nem akartam, hogy idegeskedjenek. Szabadságot kértem és megvettem a relülőjegyet a legközelebbi Németországba induló gépre. Annyira gyorsan döntöttem, hogy úgy éreztem ezt kell tennem és senki nincs, aki megállítson. Másfél óra múlva már landolt is gépem. Taxiba ültem és elmentem a címre, ahol lakott.
Gondoltam lesz, ami lesz,legalább nem maradok ebben a szörnyű bizonytalanságban.

Kicsit megremegett a kezem,ahogy az ajtó csengőjéhez értem. Rövid idő múlva egy magas, szőke hajú hölgy nyitott ajtót. Bemutatkoztam és mondtam, hogy kit keresek.Meglepődve így szólt hozzám:- Asszonyom, nem tudom, hogy Ön kicsoda és honnan ismeri a férjemet. Sajnos azonban azt kell mondanom, hogy két nappal ezelőtt a férjem autóbalesetben váratlanul meghalt. Ekkor láttam, hogy az utolsó szót már csak könnyeivel küszködve tudja kimondani.- Kérem, kerüljön beljebb!
A lábam megremegett. Hang is alig jött ki a számon. Csak az járt az agyamban szüntelen:
" A férjem meghalt". Hát még sem volt egyedülálló, mint én!" Éreztem, hogy lassan elhagy az erőm, de ekkor már hellyel kínált. Nem volt visszaút, el kellett mesélnem mindenta feleségének az elejétől a végéig. Gyerekük valóban nem volt, de mikor arra került a sor, hogy elmondjam állapotos vagyok, minden erőm elhagyott.- Mindig sejtettem, hogy talán van valakije, ha Magyarországra megy. - mondta a felesége.
Borzasztóan éreztem magam. El kellett mondanom, hogy én mit sem tudtam a létezéséről.
Nagyon sajnáltam ezt az asszonyt, de magamat is vele együtt. Erőt vettem magamon és elmondtam a terhességemet is. Nem mertem a szemébe nézni. Ennyi fájdalom egy csapásra!Ő legnagyobb meglepetésemre higgattabb volt még ebben a helyzetben is. Azt mondta természetesen megérti, ha meg akarom tartani a gyereket. Pár órás beszélgetés után elköszöntem tőle. Még soha ilyen rosszul nem éreztem magam, ahogy visszafelé jöttem a repülővel. Teljesen összetörten érkeztem haza. Egyik pillanatban csak emlékeztem a szép napokra, a másik pillanatban pedig gyűlöltem őt. A pocakom is szépen kerekedett.Lassan szüleim is elfogadták döntésemet, s már nagyon várták a kis jövevény érkezését.Szülés előtt Gáborral is összefutotam az utcán. Láttam, ahogy nézett, nem tudom, hogy mi járhatott a fejébe. Zavartan gratulált és ment tovább.
Amikor már egyre sűrűbben jöttek a fájások barátnőm kísért be a kórházba és próbálta tartani bennem a lelket. Igen hosszúra sikeredett, s hogy ne legyen komplikáció az orvosom úgy döntött, hogy császármetszéssel hozza világra gyermekemet.
Szerencsére minden jól zajlott és egy gyönyörű kislánynak adtam életet. El sem tudom mondani, hogy mit éreztem. Nagyon boldog voltam, feledtette velem azt a sok rosszat, amit az utóbbi időben át kellett élnem. 
Egyik nap arra ébredtem, hogy egy hatalmas rózsacsokor van a mellettem lévő vázában.
Épp meg akartam nézni közelebbről, mikor belépett a szobába Gábor. Az ágyamhoz lépett és csak annyit mondott: Drága Verám, tudom, hogy most nagyon boldog vagy, hogy megszületett a gyermeked, akire annyira vágytál! Be kell vallanom, hogy mióta elváltunk nem találom a helyem. Nők jöttek-mentek az életemben, de Téged senki sem pótolt. A szüleidtől tudom,hogy egyedül élsz. Mit gondolsz nem kellene megpróbálnunk újból? Szívesen lennék ennek a
kis csöppségnek az apukája!
Annyira meglepődtem, hogy válaszolni is alig tudtam. Természetsen időt kértem. Most a lányom volt az életemben a legfontosabb!
Gábor egyre többet jött hozzánk, és egyre tovább maradt. A lányom teljesen elvarázsolta.
Tényleg olyanok voltunk, mint egy szép család!

Egy-két hónap elteltével levelet kaptam Németországból. Izgatott lettem, ahogy a levelet kinyítottam. A feladó Thomas felesége volt Renáta. Azt írta, hogy sokszor eszébe jutok,s ha nincs ellenemre, meglátogatna. Szeretné a kislányomat mgismerni, ha már neki nem lehetett gyermeke, legalább a férjéét szeretné látni. Gondoltam, miért ne?
Gyönyörű tavaszi napsütéses délután volt, mikor Renáta megérkezett hozzánk. A kislány épp aludt, így tudtunk beszélgetni. Krisztike pedig olyan barátságosan fogadtaaz idegent, hogy szinte meghatódott tőle. Ezt követően az ünnepek részese lett Renáta is.
Nem múlt el karácsony, se névnap, hogy ne ajándékozta volna meg lányomat.
Nagyon megszerették egymást, így szinte természetessé vált, hogy Renáta lett Krisztike keresztanyja. Gábor pedig mintha édesapja lenne, úgy szereti és neveli a lányomat. Tavaly ismét összeházasodtunk és boldogabbak vagyunk, mint valaha!

Krisztike most megy idén első osztályba. Már izgatottan várja, milyen lesz a suliban.
Múltkor megkérdezte tőlem, hogy keresztanyunak miért nincs férje? 
Meglepetésemben csak annyit tudtam mondani, hogy így alakult az élete.

Kicsit összeszorult a szívem, mert tudtam, hogy vár ránk még egy nagy beszélgetés, amikor el kell majd mondjam lányomnak az igazat az édesapjával kapcsolatban.

 

Remélem, ha már tudni fogja a történteket,az csak erősíteni fogja a köztünk lévő mély szeretetet és a keresztanyja iránt érzett imádatát.

 

Vincze Erika:

 

Védtelenül.....

 

 

Edit kissé fázósan szállt fel az autóbuszra. A kedve sem volt
valami jó, de hát megígérte barátnőjének, hogy eljön, így már
nincs visszaút. Tamással a barátjával az utóbbi pár hónapban
igencsak megromlott a viszonya. Sokat veszekedtek és ez nem tett jót a közel három éves kapcsolatnak. Megbeszélték, hogy egy kis szünetet tartva majd újra átbeszélik a problémákat.
Az autóbusz lassan kapaszkodott felfelé a fenyvesekkel tarkított
hegyoldalon. Csodás volt a táj. Edit úgy érezte, talán tényleg
nem volt rossz ötlet, hogy egy hetet eltöltsön egy ilyen
gyönyörű környezetben. 
A szálloda előtt már várta a csoportot egy kedves úr,aki udvariasan
köszöntötte a vendégeket. 
A szoba,ami neki jutott elég tágasnak tünt.
A díszítése, és a berendezés visszafogottan szolid volt, de egyben
árasztott valami féle eleganciát is. Talán a falak meleg színei
tudtak ilyen hangulatot varázsolni. Az erkélyre lépve pedig csodálatos hegyoldal tárult elé valami békés nyugalmat sugározva.Úgy érezte, már ezért is megérte elszakadni a szürke hétköznapoktól.
Kicsit elszomorította, milyen kár,hogy Tamás nem lehet itt vele!
Sajnos azonban az utóbbi időben a munkája még azt sem engedte meg,
hogy legalább hétvégeken eljussanak egy-egy moziba, vagy étterembe.
Igyekezett kipakolni a holmiját, nem sokára indulnia kellett, itt volt
az ebédidő.
A csoport, mellyel érkezett tele volt nála idősebbekkel. A maga korosztálya pedig legtöbben párral érkezett. Nem is volt kedve beszélgetni az úton, jó volt kicsit elmerengeni az ismeretlen tájon és a gondolataiban.Az ebéd nagyon ízletes és bőséges volt. Gondolta, ha mindig így lesz,még felszed egy pár kilót. Amit cseppedt sem sajnált volna, mert bizony az állandó idegeskedés miatt igen csak lefogyott.

 

A szemben  lévő asztalnál egyedül ült egy jól öltözött, elegáns úr.
Első ránézésre nem is tudta eldönteni, hogy vonza vagy éppen taszítja
ez a tekintet. Aztán elkalandozott és egy pohár édes bor mellett elgondolkodott, hogy kellene minél kellemesebben eltölteni ezt az egy hetet.
Az első délutánt aztán a szobában töltötte, mert kint gyenge eső áztatta a
hegyoldalt. Úgy gondolta ez az idő még sem alkalmas arra, hogy bejárja a
környéket. Elnyúlt az ágyon és szépen álomba ringatta magát. 
Telefonja csörgése riasztotta fel, majd álmosan nyomta meg a mobil gombját.
Barátnője Kata csicsergett a vonal másik végén.
- Csak azt akarom tudni, hogy rendben megérkeztél?
- Milyen a környék? Mit csinálsz éppen?
- Remélem, nem akarsz egész héten bent kuksolni?

 

Másnap madarak csiripelésére ébredt. Örömmel töltötte el, hogy elállt az eső és függőny mintái között beragyogott a napsugár. Érezte ma eljött a kirándulás ideje.
Reggeli után melegítőt és edzőcipőt húzott magára, aztán kilépett a szálloda ajtaján.
Lassan, fürkésző tekintettel indult el az ösvényen egyre beljebb, amerre a tábla mutatta az utat. Békés csend honolt a tájra. Nézte, ahogy egyre feljebb szöknek a fák lombjai ésa fenyvesek közt kikandikáló napsugár követi cinkos mosolyával. Kellemes érzés érintette meg, már nagyon vágyott erre a pillanatra. Elfogyott a túrautat jelző tábla, így komótosan indult vissza a szálloda felé. Milyen jól fog most esni az ebéd! A megszokott asztalhoz ült és ahogy elfogyasztotta az ebédet a pincér megállt mellette.
- Elnézést hölgyem, a szemben ülő úr küldi Önnek! Egy pohár bort tett le az asztalra.
Edit meglepetten nézett a szomszédos asztalra. Újra ott ült az ismeretlen idegen.
Edit kissé elszomorodott, talán korai volt azt hinni a bárban, hogy ilyen könnyen lerázta a férfit. Nem tudta mit tegyen, küldje vissza az italt, vagy fogadja el? Az utóbbit választotta.Alig, hogy megitta, megszólalt mellette. 
- Elnézést, hogy zavarom! Kovács Péter vagyok! - Már nyújtotta is kezét Edit felé.
- Molnár Edit- mutatkozott be zavartan.
- Megengedi, hogy leüljek?
- Tessék, foglaljon helyet!
- Látom Ön is egyedül van! Nincs ellenére, ha kicsit beszélgetnénk?
Válaszolni már nem is volt ideje. Elmondta, hogy egy cég vezetője. Egyedül él, mert elhagyta a felesége a legjobb barátjával. Most pedig felejteni jött e csodás vidékre.Editnek nem nagyon tetszett ez a hirtelen lerohanás, így hát csak egy-két dolgot mesélt magáról.
Tamást pedig meg sem említette.
Gyakran találkoztak hol az étterembe, hol pedig a bárban. Volt, hogy nem ült oda Péter Edit mellé, csak távolból nézte. Edit is fürkésző pillantásokat vetett a férfi felé. Érdekesnek találta.Gondolta egy kis ismeretség, még nem jelent kapcsolatot.


Záporoztak a kérdései. Edit megnyugtatta, minden rendben. Megígérte, hogy legalább két naponta beszámol az itt látottakról. Bele sem mert gondolni, mi lett volna,ha ketten jönnek el! Néha már kicsit idegesítette a lány állandó pörgése és csacsogása.
Estére járt már az idő, mikor lement a bárba. Vacsora után gondolta, jó lesz valami könnyű kis italt elfogyasztani. Kissé kellemetlenül érezte magát, így egyedül.A pincér kedvessége azonban hamar feloldotta benne ezt a kis szorongást. 
Újra megszólalt a telefon. Tamás volt az. Érdeklődött, hogy nem bánta-e meg,
hogy elutazott. Rövid beszélgetés után megértette vele, hogy ez most így a legjobb.

Nem voltak sokan a teremben. Egy szerelmes pár bújt össze titkon a sarokban.
Edit elmélázott azon, hogy valóban egymáshoz tartoznak, vagy otthon várja valaki más őket? A bár többi asztalánál pedig vidám nyugdíjas csoport mulatta az időt, feltűnően jó kedvvel. A legközelebbi asztalnál pedig újra ott ült az úr, akit már az ebédnél látott. Furcsa volt, ahogy egyedül ült ott. Aztán nem foglalkozott vele, hisz ő is egyedül van! 
Már majdnem indulni akart a szobájába, mikor az ismeretlen mellé lépett.
- Elnézést hölgyem, meghívhatom egy italra?
- Köszönöm nem. Már indultam éppen. Válaszolta meglepetten Edit.
- Akkor nem is zavarnám! - Szólt az ismeretlen.

Edit örült, hogy nem volt udvariatlan ez a férfi és hogy hagyta békében elmenni.

 

Edit este nem ment le a bárba, nem akart találkozni Péterrel. Úgy gondolta, most nem hiányzik neki egy új ismeretség. Neki meg amúgy is ott van Tamás. Még minden rendbe jöhet.

Másnap a reggelinél már várta Péter. Látszott rajta, hogy ad magára,mert így sportosan öltözve is elég elegánsnak tűnt. A cipőjén is látszott, hogy nem olcsó helyen vette. Edithez lépett és megkérdezte, hogy van-e kifogása az ellen, hogy elkísérje.
Edit meglepetten, de igent mondott. Talán csak jó lenne kicsit beszélgetni valakivel séta közben. - Akkor indulhatunk? Kérdezte Péter.
- Csak azt nem tudom, hogy merre induljunk. Válaszolt Edit.
- Van nálam térkép, így biztosan nem tévedünk el, mondta mosolyogva Péter.

Nem is tudta miért fogadta el ennek a férfinek a közeledését, hisz alig ismeri. Talán, hogy már az első perctől kissé feszélyezve érezte magát, azért mert egyedül érkezett.
Új úton indultak el. Felfedezni a fenyvesek rejtett szépségét. Az idő most is szép volt.
Ahogy egyre beljebb értek még egy mókust is felfedeztek, aki békésen eszegetett éppen.
Már bánta, hogy nem hozott magával fényképezőgépet.

Péter csendesen ballagott mellette.- Talán rossz kedve van? -Kérdezte Edit tőle. Tegnap sokkal beszédesebb volt, nem tudta most ezt a helyzetet mire vélje. Edit mesélt a munkájáról,egy kicsit a városról, ahol a minden napjait éli. A férfi azonban most sem változott meg. Ugyanolyan szótlan volt, mint előtte.
Az erdő belsejében az egyik fán szívalakú karcolást pillantottak meg. Ahogy egyre közelebb értek két név rajzolódott ki belőle. Milyen kedves, szólalt meg Péter.- Olyan kedves, mintTe drága Edit! - Egyre közelebb hajolt a nőhöz. Próbálta átkarolni, de Edit kibújt az ölelésből. Ekkor a férfi erősen megragadta a karját és csókolgatni kezdte. Próbálta leállítani, de nem ment. Ahogy a férfi szemébe nézett, megijedt. Olyan gyűlölettel nézte és olyan szorosan fogta,hogy úgy érezte nem kap levegőt. Érezte, ahogy a feje koppana fához,és nem parancsolnak lábai. Már a földön feküdt és próbált szabadulni, harapta a férfi karját. Ekkor még dühösebb lett és már ütötte a nőt, ahol érte. Blúza szakítása élesen szakította meg a csendet.Már majdnem elhagyta az összes ereje, mikor a közelből egyre hangosabban egy csoport közeledése hallatszott. Ekkor a férfi hirtelen mozdulattal feltápászkodott és eltünt a rengetegbe.

 

Vérző arccal, erőtlenül próbált segítségért kiabálni a hang irányába. Lassan összeszedte mindazt, ami a dulakodás közben a táskájából a földre pottyant. Szétszakadt, piszkosblúzát remegő kézzel húzta össze magán. Zokogva találtak rá, s hiába kérdezték, hogy mi történt, nem tudott felelni.

A szobájában tért magához. Két férfi ült az ágyánál. Fényképeket mutogattak. Megkérték, hogy ha emlékszik és felismeri valamelyiken a férfit, aki tegnap megtámadta, csak bólintson.A harmadik képnél belé hasított a fájdalom. Ott volt ő Péter. Bólintott, majd elfordította tekintetét. Nem akarta látni, még ma is előtte van, ahogy a dulakodás közben nézett rá az a férfi.A nyomozók elmondták, hogy már többször megtámadott üdülőhelyeken magányos nőket.Megnyugtatták Editet, hogy késő este el is kapták a környező erdőben kóborolva.Nincs már mitől tartania.

Ahogy a két nyomozó távozott, Edit a telefonhoz nyúlt. Tamást hívta.
Barátja döbbenten hallgatta a történteket. Megígérte, hogy autóba ül és hamarosan ott lesz.
Kavarogtak benne az indulatok. Haragudott magára is, miért volt ilyen hiszékeny? Miért kellett elfogadnia a neki küldött italt? Miért is állt szóba vele?

 

Edit a beszélgetés után könnyeivel küszködve nyitotta ki a bőrönd zárját és lélekben összetörve kezdte bepakolni a ruháit.Sietős léptekkel hagyta el a szobáját. Udvariasan végig hallgatta a portás sajnálkozó köszönését.Kilépett a szálloda ajtaján és egy padra roskadva egyre türelmetlenebbül várta, hogy végre begördüljön az ismerős autó a parkolóba.

 

Megnyugodott, amikor végre meglátta Tamást. Az első percekben nem is tudtak megszólalni csak ölelték egymást egyre erősebben. Aztán gyorsan beültek az autóba és elhagyták a szállodát.Edit nem nézett vissza,könnyeivel küszködve csukta le szemét,ahogy a fénylő napsugár bevilágított az üvegen át.

 

Régebben midig bosszankodott, ha a szemébe sütött a nap. Most nagyon jól esett a sugarakból áradó melegség mely szívét is megérintette, hisz érezte Tamás mellett újra biztonságban van.

 

 

 

 

 

Vincze Erika:

 

Mikor felkel majd a nap....

 

 

A szoba sötét és áporodott szagú. Minden olyan rideg, mintha sosem 
lakták volna. A félig behúzott függönyön át látni, ahogy az öreg fa
lombjai szomorúan hajolnak a föld felé.
Senki sem ápolja, senki sem védi évek óta. Egy-egy vad vihar
megtépázta ágait, s ahogy csendesen múlik az idő, belőle az
élet is kiszállni készül. Elöregedett, korhadt árva fa lesz belőle,
s talán egy-egy megsárgult fénykép lesz, mi őrzi majd egykori
zöldellő lombkoronáját.

 

Két semmibe révedő szempár nézi a fát az ablakon át és 
közben megelevenednek a rég nyarak képei. 
Akkortájt még volt élet a házban. Gyerekek vidám kacagása,
csintalan ugrándozása verte fel a csendet.
A nagymama volt, ki ilyenkor mindenkit kedvesen csendre
intett.
-Csendesebben gyerekeim, a nagyapa alszik. 
Fel ne ébresszétek, mert megharagszik!

Dehogy haragudott, sose tett volna! 
Bolondja volt a gyerekeknek.
Mikor már tényleg messze űzték szeméből az álmot, rögtön
rázenditett egy-egy régi nótára.
Maga köré gyűjtötte a gyereket, s nem lehetett hallani
egy pisszenést sem. Nézték nagy szemekkel, miről is
énekel az öreg, s ha befejezte, mindig megkérdezte,
melyik nóta volt a legszebb? Ráadásként újra 
elénekelte és csak úgy csillogott az a huncot két szeme.
-Nagypapa, még, még! - kiabálták a gyerekek, de 
hirtelen elhallgatott nagyapa, s elérzékenyülve 
simogatta meg a buksi fejeket.
-Menjetek játszani gyerekek! - mondta, ahogy fáradt
szemét törölgette. Talán nem akart gyengének és
elesettnek látszani. Nem akarta, hogy az unokák 
megérezzék, a nagyapával valami nagy baj van, 
lassan búcsúzik, hosszú útra készül.

 

Nagyapa halála után a gyerekek néha kérlelték 
a nagyanyjukat, énekeljen már nekik azokból a 
dalokból, amit nagyapától hallottak!
A nagymama azonban kérhetetlen volt, s mindig
azt felelte:
-Nem tudok én olyan szépen énekelni, ahogy ő tudott!
Nem birok én már énekelni többé, mert a szivem fáj
nagyon!
Ilyenkor az unokák ijedten elszaladtak, nem értették,
hová is lett nagymama bájosan kedves mosolya?
Hova lettek a cinkos kacsintások, mikor azon 
mesterkéltek, melyiküknek sikerül előbb felébreszteni
az öreget a délutáni szendergésből.

Aztán ahogy teltek-múltak az évek egyre ritkábban
mentek a nagymamához látogatóba.
Ha jöttek is, alig maradtak pár órácskát, s rohantak is
vissza a városba.

Nagymama néha esténként kiült a ház előtti 
kispadra, hogy kicsit cseverésszen a falubeliekkel,
de aztán egyre ritkábban tette. 
Nézte csak a kakukkos órát, mennyit üt már az óra,
s vele együtt az öreg kertajtót, hátha végre megjönnek
ma a gyerekek!

 

Mindig sütött egy kis pogácsát szakajtóra valót,
s mikor másnap sehogy sem fogyott, lassú
léptekkel átment Erzsóékhoz, hogy fogyasszák
már egészséggel, kár lenne érte! 
Szegény unokáknak mostanság semmire sincs 
ideje. Hogy is gondolhatta volna, hogy az esteli
vonattal megjönnek!

Enni sem volt már kedve. Ha főzött is valami
keveset, csak a kutyáknak tette. Ne éhezzenek
szegények, neki meg már úgyis minek!

Elhagyta minden ereje, már élni sem volt kedve.
Mikorra a szomszéd rátalált, már ott volt
mozdulatlan az ágyon végig fekve.
Hiába kérlelték, beszélni sem tudott, csak
nézte a hatalmas fát a párás üvegablakon át.

Hire ment hamar a bajnak. Fia és menye, 
jöttek is hozzá gyorsan.
Azt sem tudták mibe kezdjenek. 
-Ó, mennyi sok kacat!- mondogatták, ahogy
válogatták szét az öreg holmikat.
Nagymama csak csendben hallgatott, s még
akkor sem szólt, mikor az öreg szekrény 
polcairól kihordtak mindent, mi mozditható.

 

Félig nyitott ajtón át nézte, ahogy a kabátok
fogynak az öreg fogasról, s mikor fia kezébe
vett egy kopottas, öreg, szürke kalapot, akkor
nagyot sóhajtott. Nagyapa mindig ott tartotta,
mióta elment, úgy maradt ott, ahogy hagyta.
Ott porosodott már évek óta, de senki se bánta,
de mikor nagymama belépett az utcáról az
előszobába és megpillantotta, olyan érzése volt
egy pillanatra, mintha az öreg még most is
otthon volna! 
Hát ezért szorult most annyira össze a szive,
viszik a kalapot, visznek ezek mindent!
Elviszik tőle az utolsó szalmaszálat, mi 
összekötheti még a múltat a szörnyű valósággal.

Most lett csak igazán magányos. 
Itt fekszik kiszolgáltatottan, elesetten.

Hosszú idő óta most először fordult át a másik
oldalára. Nagyon nehezen, mert már szinte
minden ereje rég elhagyta.
Könnyek gyűltek a szemében, de nem láthatta
azt már senki sem.

 

Mikor felkel majd a nap, hiába susog halkan a szél,
s a verőfényes napsugár hiába melengeti az öreg
fa lombjait, nem lesz már ki fürkéssze a reggeli
ébredést. 
Az öreg ház falai közt csak a rideg csend beszél.

A hideg szoba sarkában megszólal egy régi
gramofon recsegve, ropogva, s játszik egy 
réges-régen dúdolt ismerős dallamot.

 

 

 

 

Vincze Erika:

 

Indián nyár....

 

Ahogy eljött a szeptember, hirtelen megváltozott minden.
A nap sem sütött már olyan erővel és a falevelek is elkezdték
felölteni aranyló ruhájukat.
Katalin sétálgatott a parkban és azt vette észre,hogy nincs
olyan nap, amikor ne változna meg valamelyik fa leveleinek szine.
Sokat üldögélt ott egyedül évek óta János halála óta. 
Ilyenkor kicsit elmerengett a múlton. Mennyit andagogtak itt a fák alatt!
Üldögéltek egy-egy padon. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer
majd magányosan kell itt sétálnia. Gyereke sem volt, igy még nehezebb volt feldolgozni János elvesztését.
Volt egy kutyája, de egy éve már az is elment az örök vadász mezőkre.

 

Amikor csak tehette olvasott. Mindenfélét. Szerelmeset, vidámat
és szomorkásat egyaránt. Tett-vett a ház körül.
Arra mindig ügyelt, hogy a kert ugyanúgy pompázzon,
mikor még együtt gondozták a virágokat.
Sokan gyönyörködtek a kert szépségében, ahogy elmentek a házuk előtt. 
Nagy szeretetben és boldogságban éltek.
Még ott van János keze nyoma minden általa faragott bútoron, polcon.
Nagyon értette a dolgát. Asztalos volt, igy hát otthon is mindent
saját maga készitett el, amit csak tudott.
Nem is nagyon tudta volna elképzelni, 
hogy valaki más átvegye János helyét.
Hogy ott üljön abban a székben az asztalnál, amit egykor ő faragott. 
Miért is képzelte volna el, hiszen János volt egyetlen férfi az életében.
Voltak udvarlói, de azokkal egy csóknál nem igazán jutottak többre.
Igy hát az igazi, mindent elsöprő szerelmet csak akkor ismerte
meg, amikor egy csillogó tekintetű kiskatona felkérte táncolni
a szüreti bálban. Közel negyven évet éltek együtt.
Igy hát nem is gondolt ő arra, hogy egyszer valamikor is 
szóba elegyedne más férfi emberrel.

 

A másik utcából ismert egy özvegy embert.
Azt mondták jóravaló ember. Nem iszik, nem dohányzik
és arany keze van.
Többször járt már feléjük, olyankor odabiccentett az asszonynak,
amikor épp a kertben szorgoskodott. Egy-két jó szó elhangzott,
de nem időzött sokáig. A szomszédok suttogták ugyan, hogy
tetszik a férfinak, de hát nem akart ő senkivel sem kapcsolatot
teremteni János után. 

Most is ott ül a padon,mint mindig ilyenkor délután. Nézte az 
ágak közt átszűrődő napsugarakat, s gyönyörködött az
sokszinű levelek tengerében. Jöttek-mentek mellette az
emberek. Fiatal szerelmesek, idősődő házaspárok, gyermeket
tologató anyukák. Mindenki sietett valahová, csak ő ült ott
magába roskadva magányosan.

 

Hirtelen észrevette a túloldalon sétálgató Ferencet a szomszéd
utcából. Csinosan, izlésesen felöltözve, kalappal a fején.
Talán még soha nem találkozott úgy a férfivel, hogy ne hordta
volna. Valami szomorúság volt a szemében akkor is, ha olykor
beszélgettek. Hiába ez a jó ember sem tudja soha elfogadni,
hogy már nincs mellette a felesége. 
Katalin hosszasan nézett utána és azon gondolkodott, vajon,
hová, merre tarthat. Talán a temetőbe vagy rokonokhoz, maga
sem tudja.

 

Nem telt bele negyedóra sem talán, amikor látta, hogy már
visszafelé jön, megint odanéz, megint biccent, de most már
egy kis mosoly is megjelent az ajka szegletén. 
Katalin visszamosolygott. Ekkor hirtelen Katalin felé vette
az útját a férfi. Illedelmesen köszönt és helyet kért Katalin
mellett. Annyira meglepődött, hogy hirtelen nem is tudott
mást mondani, mint hogy:
-Jöjjön, foglaljon csak helyet Ferenc. Sokáig beszélgettek,
csak úgy szaladt az idő. Annyi mindent szerettek volna
elmondani egymásnak, hogy szinte egymás szavába vágtak,
aztán nem győztek bocsánatot kérni. 
Lassan lehűlt a levegő és Katalinnak is indulnia kellett, hisz
a jószágokat be kell zárni, lehet, már rég nyugovóra tértek.
Ferenc udvariasan hazakisérte, aztán elindult a háza felé.

 

Katalin este nehezen aludt el.Sokat gondolt Ferencre.
Nem tudta, mi történt vele, hisz olyan jól érezte magát a
férfi közelében. Bekapcsolta a tévét is, de csak nézte, s 
nem sokat értett az egészből. Azon vette észre magát,hogy
csak Ferenc jár a fejében. Valami titokzatos érdeklődés
lett úrrá rajta. Nem értette maga sem, de tudta, hogy ez
a kiváncsiság több puszta érdeklődésnél.
Még annak idején érzett hasonlókat, mikor János udvarolni
kezdett. Ferenc is udvarolna? Tette fel magában a kérdést.
Annyiszor találkoztak mostanában véletlenül, most meg
már együtt ültek a parkban és mennyit beszélgettek!
Nem tudta volna megmondani pontosan mit is érez, de
alig várta a másnapot, hogy újból felbukkanjon valahol
a férfi.

 

Reggel épp az állatokat etette, amikor megállt egy autó
a ház előtt. Katalin a kapuhoz sietett, akkor látja ám,
hogy Ferenc áll ott egy nagy csokor virággal.
-Csak nem a temetőbe igyekszik? - kérdezte Katalin.
-Nem, most nem. Tegnap voltam a drága feleségemnél.
Ezt most Katalinnak szántam, ha lesz olyan drága és
elfogadja tőem és nem veszi tolakodásnak!
-Jaj, nagyon szép! Nagyon köszönöm! Bevallom már
rég nem kaptam ilyen szépet! - válaszolta Katalin, s 
közben érezte, hogy egyre hevesebben ver a szive.
Beinvitálta Ferencet és megkinálta egy kis barack
pálinkával, János is azt szerette.

Ettől kezdve egyre gyakoribb vendég volt Katalinnál
Ferenc. Nem érdekelte őket a vénasszonyok 
pletykálkodása a kispadon. Együtt csináltak mindent
Katalin házánál és Ferenc házánál is. 
Szinte ragyogott minden. Voltak is ezért irigyeik, de
nem törődtek velük.

 

Most már együtt andalogtak az őszi avaron, s 
kéz a kézben sétáltak ki a temetőbe. 
Ilyenkor két egyforma, a legszebb virágokból kötött
csokrot vittek magukkal. Egyet János sirjához, egyet
pedig Ferenc feleségéhez Edithez.


Mindketten imádták a temészetet. 
Hátizsákkal járták az erdőt, hegyeket, akár két
szerelmes kamasz. 

A lelkükben pedig lassan-lassan kinyilt egy
kései szerelemvirág, melyet a szivük közepébe
ülettek.
Nem tudhatta senki más, csak ők, hogy mit is
jelent, hogy egymásra találtak.
Mennyire jó érzés érezni annak a másik embernek
a közelségét, s újra meglátni mindazt a szépet,
amit tartogat az élet.

 

Katalin egyik nap, ahogy közeledett az este
hosszasan nézte az ablakon át a közeli fák
közt bújkáló aranyló fénysugárt.
Úgy érezte csak neki ragyog, csak neki üzen.
Azt mondja, hogy most már szabad újra 
boldognak lenni, szabad újra szeretni, s
hagyni, hogy őt is végre megölelje valaki.

Most már szabad futni a széllel, vidáman
nevetni, s szabad őszintén egy másik embert
tiszta szivvel,  igaz szerelemmel neki is szeretni.