N O V E L L Á I M:
Sétálok az utcán, s nézem a fákat, ahogy könnyezve hullajtják leveleiket, s átadják magukat az elmúlásnak. Rőt avar ropog a talpam alatt, s érzem, ahogy szitálva érinti arcom. Kabátom fázósan összehúzom, s emlékezem a gyermekkorra, s a közelgő karácsonyra. Iyenkor mindig nagyapámra gondolok, mindig nála töltöttem az ünnep egyik napját, s még élek, soha el nem feledem. Ilyenkor melegség járja át lelkemet, s kicsit visszarepülők az idővel. Akkoriban jóval nagyobb telek voltak. Ha leesett a hó, az bizony sokáig tartósvolt. Nem számitott, hisz ennek is különleges hangulata volt, főlegkarácsony idején. Alig vártam,hogy eljöjjön a nap, s mehessek hozzá. Tőlünk kb.fél órás volt az út a kicsiny faluig vonattal. Akkoriban mégolyan vonatra szálltunk, ami csak pár kocsiból állt. A fűtés pedig a kocsi beljesében volt kialakitva, a vasutas időnként egy-két lapát szenet tett a kányhába, s már melegedtünk is. Támlás hosszú fapadokkal, párás piciny ablakokkal. Ilyenkor is sokszor figyeltem az embereket. Sokszor idegenek csak úgy szóbaelegyedtek, elbeszélgettek, majd minden jót kivánva elköszöntek egymástól. Ahogy robogott csendesen velünk a vonat mindig figyeltem a hóboritotta tájat, a kopasz magasba szökellő fákat, mintha megállt volna az idő, ugyanakkor valami nyugodt, meghittséget árasztva magából.
Az állomástól jó két km-re volt a falu, ahol élt nagyapám.
A faluig vezető út két oldalán végig nyárfa kisérte utamat. Nem számitott sem a hideg, sem pedig a lábam alatt vastagon taposó hó, siettem, hogy végre elérjem a falu közepét, s nagyapám takarosportáját. A falu csendjét olykor csak az engem üdvözlő kutyák ugatása verte fel. A hosszú gangos házak előtt árválkodtak a kispadok, ahol nyáron szomszédokkal tereferélő asszonyságok és urak pihentek meg egy kis időre, a hosszúra nyúlt munka után. A teplom harangja jelzi csak, hogy eljött az ebédidő. Ilyenkor mindenkihazatér a szomszédból, vagy a közeli utcából, hogy együtt a családdalbékésen megebédeljen. Már a kapu nyitásakor érzem a finom húsleves és a sütőből áradó friss sütemény mennyei illatát.Nagyapám mosolyogva köszönt, látom a szemén nagyon örül,hogyújra lát.
Az ablakba kirakott fenyőágak, s a rajta lógó szaloncukorkák jelzik, újra eljött a karácsony!
Titkon meglesem a karácsonyi képeslapot, amit nagyapám mindig kitett a szekrényre, hisz én is küldtem neki minden évben.
Ebéd után kicsit lepihen,majd mesélni kezd. Milyen volt a világ, mikor anyukámék gyerekek voltak, milyen volt az uraságnál dolgozni, shogy tanult szakmát a négy lány mellett. Ilyenkor mindigelérzékenyültem, büszke voltam rá, s akkor is ha együtt láttakbennünket a faluban, s láttam, hogy mennyire tisztelik és szeretik a falubeliek.
Kis időre kimegyünk a portára. Bodri kutya ott sertepertél a lábamnál,ugrándozik, örül nekem.
Nagyapám megmutatja az istállót, benne a friss tejet adó Mancit, a banbán bámuló kecskét, a gondosan ápolt gyönyörű lovakat. Az ólban egymáshoz bújó malacokat. Látom mindenütt szorgos két keze munkáját. Felnézek a góréra, ahol nyaranta unokatestvérimmel önfeledten játszadoztunk.
Nem birom megállni, hogy ne térjek be a kamrába. Valami különösillatttal találkoztam ott minden alkalommal. Még mai is emlékszem rá, milyen volt. Sorban f elakasztva a kolbász, disznósajt, húsvétra váró sonka. A polcokon pedig az a sok méz, igazi kincs.
A fészerben még mindig ott állt az a bádogkád, amibe oly sokatfürödtem kicsi koromban, s alig vártam,hogy nagyapám telehordjavizzel, s végre felmelegitse a nap édes sugara. Amikor kicsit lepihent én is bementem a másik szobába. Aludni nem tudtam, persze nem is akartam. Hosszasan nézegettem ki a falu utcájára a párás ablakot törölgetve. Néztem, ahogy a gyerekek egymást húzták vidáman kacagva a szánkón ülve. Néztem a bútorokat, a szekrényre épitett tükör előtt sorakozó képeket. Nagyanyám fényképét, aki sajnos fiatalon halt meg, mikor én még egész pici voltam. Mindig ábrándoztam róla, milyen lenne, ha itt lenne, ha őt is ismerhetném! Anyukám azt mondja mindig, hogy a természetem teljesen olyan, mint az övé volt.
Jólelkű, jószivű asszony volt! Nekem mindig hiányozni fog, hogyszemélyesen nem ismerhettem, hogy nem lehetnek emlékeim róla!Talán ezért is imádtam hallgatni, ha meséltek a gyerekkorukról, a régiidőkről. Hamar elszaladt a délután és lassan indulnom kellett, hisz a vonat nem vár. Talán azóta nem szeretek búcsúzkodni, mióta nagyapámtól is mindig nehezen jöttem el.
Ahogy távolodtam a falutól, mindig aggódtam, vajon meddig jöhetek még hozzá? Nem kaptam méregdrágra ajándékokat, de kaptam tőle sokkal többet! Önzetlen, feltétel nélküli őszinte szeretetet. Olyan ember közelségét, akivel valami meghatározhatatlan különös kötelék kötött össze, annak ellenére, hogy nem én voltam az egyedüli unokája. Ezzel is magyarázható, hogy sokszor előre megérezte azt is, ha váratlanul mentem hozzá. Ilyenkor mindig megjegyeztepótmamámnak,
„na ugye mondtam, hogy jönni fog ma az unokám!”
Hiába telt el már sok év, az együtt töltött órák, percek soha nemfakulnak meg, nem merülnek a feledés homályába.
Talán, mert még most is itt van velem, s ha néha szomorú vagyok,megsimogatja homlokom, ahogy én tettem, mikor már nagyon beteg volt. Nem szólt, csak láttam, ahogy szeméből a könny kicsordul, hisz már csendesen búcsúzott.
Mind, indulnék hozzá, de tudom, nincs már hová, nincs kihez.
lnarácsonyi fények, s nézem a feldiszitett fátboldog vagyok, mert tudom, hogy azgszóróm itt belül, a lelkemben ragyog.
Melegséggel tölti el a szivem, hisz itt van velem, még csak élek!
Vincze Erika:
Fekete gyöngyszem....
A mamám a Fekete erdőben élt egy hatalmas portán. Akkor még nem nagyon tudtam,hogy milyen gazdag. Talán azért volt, hogy nem igazán örült mikor apám elvette anyámat. Alig múltam öt éves, s anyám ott maradt velem egyedül.
Először gyerekorvos szerettem volna lenni. Állandóan a babáimat gyógyitgattam. Anyám mindig nevetett.
- Te lány! Ezek a babák állandóan betegek? Kérdezte.
Apám új felesége nem szült gyereket. Hiába volt szép,ápolt nő, az anyám nyomába sem léphetett!
Anyám nagyon büszke volt rám. Még annak ellenére is,hogy csak másodszorra vettek fel az orvosi egyetemre.
Egy berlini klinikán kaptam állást belgyógyászként.
A barátom Thomas. Anyám mindig azt mondja, soha nem kivánhatott volna jobb férjet nekem.
A Fekete erdőben is van egy kórház, ahova orvost keresnek. Gyermekkorom egyik meghatározó helyszine annyi örömmel és bánattal együtt.
-Nem hiszem el! Elnyertem a pályázatot!
-Istenem! Milyen boldog vagyok!
Alig várom,hogy beérjek a kórházba. Thomasnak rögtön el kell mondjam.
Máris hivom a mobilján. Kicsöng. Miért nem veszed fel? El akarom
mondani a nagy újságot!
-Képzeld elnyertem a pályázatot! A Fekete erdei kórházból kaptam
értesitést! Kapunk szolgálati lakást is!
-Ennek nagyon örülök! El sem hiszem. Jött a válasz a vonal túlsó végéről.
Reggel óta szakadt az eső, de azért időben odaértek a megbeszélt
időpontra az új kórházba. A környék csodálatosan szép, rengeteg
erdő, hegyes-dombos vidék. Sok szép virág mindenütt a teraszokon,
az ablakokban.
Az új igazgató végig vezette őket a kórházi osztályon.
-Merre is lakik a nagyanyád? Kérdezte mosolyogva Thomas.
-Innen nem is olyan messze. Válaszoltam.
-Nem igazán vágyom oda!
-Elhiszem, de talán egyszer majd kedved lesz meglátogatni!
-Talán egyszer igen, de most ne rontsuk el ezt a napot!
-Nem fogjuk, inkább nézzünk szét a környéken!
Az út szélén egy barátságos kis fogadó állt. Nem lehet nem bemenni. Amúgy is szomjas vagyok.
-Én meg éhes! Felelt Thomas.
-Akkor be kell menni!
Kevés vendég volt ,de nagyon kedvesen fogadtak bennünket.
Apámat utoljára akkor láttam, amikor eljött a doktorrá avatásomra.
Ott volt az új neje is. Nem sokáig maradtak, az ebédet meg sem
várták. Valami ürüggyel hamar távoztak. Láttam apámon, hogy igen
kényelmetlenül érezte magát. Valami olyasmit mondott zavartan,hogy
a nagymamát is el kellett volna hivni. Én viszont nem szerettem
volna, nem éreztem sosem magam közel hozzá. Ha jó kedve volt akkor annyit mondott a teraszon üldögélve:
-Gyere ide Te Fekete Gyöngyszem! Hozzál nekem a kert végéből almát,
de a szebbikből szedjél ám! Biztos a hosszú fekete hajam és a barna
szemem miatt hivot igy! Olyankor úgy éreztem,hogy talán nem is
utál annyira! Apámnak van ilyen barna szeme! Biztosan a nagyapától
örököltem!
Az első munkanapom az új helyemen. Kicsit izgulok. Új kollégák,új
kihivások! Erős vagyok, megbirkózom ezzel is! A szolgálati lakást már
sikerült elég otthonossá tenni. Thomas két hét múlva végleg ide költözik.
Már kezdem megszokni az új helyemet.
Lelke mélyén biztosan örült annak, amit elértem, de soha nem tudta
kimutatni. Ez mindig is fájt, talán ezért is kerülöm a találkozást.
Nagymama már közel járhat a nyolcvanhoz. Talán elmesélte apám,hogy orvos lettem, lehet még kicsit büszke is rám. Timo, a kedvence zenész lett. Nem is oly rég láttam a tévében. Igazán elismert és népszerű lett. Talán már ő sem olyan rátarti, mint régen! Ki tudja? Elgondolkodtam azon, milyen lehet a nagymama arca, ahogy ül a képernyő előtt és a kedvenc unokáját nézi, ahogy pengeti a gitárt. Hová lettek a zongora lecke órák?
Mostanában többet gondolok rájuk. Anyám jön hétvégén, alig várom már, hogy lássa a szép otthonunkat! Biztosan tetszik majd neki!
Lakberendezés terén hasonló az izlésünk.
Nincs időm tovább mélázgatni a múlton, mert épp sürgős esethez hivnak.
-Idős hölgy. Hetvenen felüli. Súlyos hasi panaszokkal hozta a mentő.
Amikor átveszem a hölgy papirjait, hirtelen furcsa érzés fog el.
Az idős hölgy, aki itt fekszik az ágyon, nem más, mint a nagyanyám.
Nincs időm gondolkodni. Nagy fájdalmai vannak. Azonnal vért kell
tőle venni, s egy ultrahangos vizsgálatot is elrendelek. Láthatóan
nincs teljesen magánál.
Jönnek is az eredmények sürgősséggel. Nem túl biztatóak. Egy ct.vizsgálat is szükséges.
Sajnos beigazolódik a gyanum, a nagymamának tumor van a hasában.
Nem sok idő van, operálni kell. Mikor fölé hajolok, nem tudja ki is vagyok.
Néz rám szomorú, riadt tekintettel.
-Mindjárt megyünk a műtőbe! Nem lesz semmi baj! Mondom vigaszul.
Erőtlen,gyenge kezével megragadja a karomat.
-Doktornő, műteni kell? Annyira súlyos?
-Igen! Feleltem. Mindenképpen,muszály! Lassan kihúzom a karom a gyenge szoritás alól.
Már két hét telt el a műtét óta. Nagymama valamivel jobban van. Lassan meg kellene mondanom, hogy az unokája vagyok. Tegnap bent volt az apám és Timo. Különös volt, ahogy ott álltak előttem megszeppenve és a nagymama felől érdeklődtek. Timó teljesen más volt, mint kiskorunkban. Sokkal közvetlenebb és barátságosabb lett felnőtt korára. Megpuszilt, megölelt, mikor megtudta, ki is vagyok valójában. Apám is igyekezett a jó oldalát mutatni. Egyszer sem jött az új felesége. Timo elárulta,hogy nem élnek a legjobban. Kértem őket ne árulják el a nagymamának, hogy én ki vagyok.
Szeretném neki elmondani én magam. Ha már kicsit erősebb lesz.Mennyire más lett ő is! A katonás, dirigálós nagyasszonyból mára már teljesen ember lett. Lehet vele beszélgetni. Örül, ha valaki rá figyel! Talán holnap lesz elég bátorságom megmondani, hogy az unokája gyógyítja.
Sajnos a szövettani eredmények lesújtóak. Áttétes a tumor. Semmi biztató jel nincs arra, hogy pár hónapnál több lehetne hátra az életéből.
Most közelebb ülök az ágyához. Megpróbálom kiméletesen,de érthetően elmondani, hogy mi a szomorú valóság. Ragaszkodott ahhoz, hogy mindent elmondjak.
Nehéz volt, de megtettem. Riadt szomorúság jelent meg a szemében. Hol volt már az a szigorú tekintet!
Megfogtam a kezét és megsimogattam.
-Tudom, hogy nehéz most, de én itt leszek, s mindent megteszek,hogy könnyebb legyen!
-Tudom Kedves! Nagyon köszönöm! Nem sok van már nekem hátra, igy el tudom rendezni a dolgaimat!
-Még annyit el kell,hogy mondjak, hogy az unokája vagyok, a Gerda!
-A fiam lánya! Mondta zavartan. Emlékszem, persze! Apád mondta,hogy orvos lettél!
-Miért nem jöttél el soha hozzám?
Most én jöttem zavarba. Nem mondhattam el,hogy mennyire fájt, ahogy bántak velem!
-Valahogy igy alakult az élet, anyámék válása után.
-Tudom gyermekem! Tudom! Válaszolta, majd hirtelen magához ölelt.
Az elkövetkező időben magam is megváltoztam. Teljesen máshogy léptem a szobájába, ahol feküdt. Jó érzés volt, hogy elmondhattam másoknak, a nagyanyám fekszik itt.
Szinte minden érzését, fájdalmát, örömét és bánatát velem osztotta meg. Nekem meg majd megszakadt a szivem, mert tudtam, hogy nem sok idő van már hátra, amit együtt tölthetek vele!
Milyen jó lett volna, ha akkor régen is elfogad engem, s érezhettem volna ezt a ragaszkodást.
Azon a napon is magához hivatott. Gondoltam biztosan újra fájdalmai vannak.
Most azonban arra kért,hogy üljek az ágya szélére, s megfogta a kezem.
-Tudom,hogy sok hibát követettem el, s nem szerettelek igazán.Most tudom,hogy mennyi mindennel tartozom Neked. Fekete gyöngyszem! Mondta kis mosollyal az ajka szegletén.
-Úgy gondoltam,hogy a Fekete erdei birtokom Neked adom. Timo megkapja a pénzemet, az sem kevés. Ő úgy sem tudna a birtokkal mit kezdeni, tudod, folyton úton van.
Már szóltam apádnak is erről, tegnap délután hivatalosan is elintéztem a dolgot egy ügyvéddel. Azt akartam, hogy tudjál róla.
Nehezen tudtam megszólalni. A birtokot nekem? A nagyanyámtól? Hihetetlen,hogy mit produkál az élet!
Már csak hetei voltak hátra nagymamának.Amikor végleg elment ott voltam az ágya mellett.
Fogtam a kezét és simogattam a homlokát. Könnyek gyűltek szemébe, s nem szégyellem az enyémben is.
Eltelt már öt hónap nagymama halála óta. Most megint költözünk,de már a birtokra.
A régi ház körül sok a teendő. Anyám segit majd, mert nem sokára ő is velünk lakik.
Apám gyakrabban jön. Most már többet tudunk egymással beszélgetni. Thomassal is jól kijönnek. Legutóbb még horgászni is együtt mentek.
Én ma reggel nem tartottam velük.
Sokszor vannak reggelente rosszulléteim. Azt mondják,hogy az első egy-két hónap csak ilyen nehéz. Én nem bánom, csodás nekem ez a teher, mert ha a hasamra teszem a kezem, tudom, hogy ott egy baba növöget. A mi gyerekünk Thomas és az én gyermekem, s itt fog majd játszani és felnőni ezen a csodálatos Fekete erdei vidéken.
Anyám pedig lesi majd minden gondolatát. Apám pedig mesél neki a régi szép időkről, s a nagymamámról, kinek a fényképe mindig ott lesz, ahogy most is, az öreg zongora fölött.
Vincze Erika:
Ha tudnám, hogy mit tegyek.....
Ferit gyerekkorom óta ismerem. Már akkor nagyon eszes srác volt. Az osztályban nagyon tetszett a lányoknak. Nem volt stréber, nem volt okoskodó. Talán ezért is érhetett el mindent, amit szeretett volna. Jó fizetéssel járó vezetői állás egy elismert cégnél. Ráadásul elvette az egyetem legszebb nőjének megválasztott Melindát. Mi kell még a boldogsághoz?
-Gyerek kellene! Feleli halkan.
Zavartan motyogok valami kérdezés félét, mert nem tudhatom, mi lehet az oka, hogy még nincs.
-Melinda nem akar még! Látom a szemében ott a szomorúság. Le se tagadhatja, hogy már nagyon vágyik egy gyerekre.
Talán a hivatását nem adja fel szívesen?
-Hát ez az, hiába magyarázom neki, hogy egy-két év kimaradás még nem a világ! Nem és nem! Ezért rengeteget veszekszünk.
-Minden vágyam, hogy egyszer a gyermekemet tarthassam a kezemben!
-Sajnálom! Mondom Ferinek. Valóban sajnálom, olyan rendes ember, milyen nő lehet ez Melinda, hogy nem akar ennek az embernek gyereket szülni!
-Tudod más is van! Folytatja.
-Mi a baj, valamilyen betegség?
-Szóval az az igazság, hogy én már felörlődtem ebben az állandó viaskodásban és tudom, hogy nem fogsz érte szeretni, de beleszerettem az egyik kolléganőmbe! Fiatal, csinos, egyedülálló nő Kata.
-A feleséged tudja?
-Nem, nem hiszem! Legalábbis nem mutatja!
-Akkor most elváltok?
-Tudod, nem ilyen egyszerű a helyzet. Az édesapja cégénél vagyok az első perctől fogva, ahogy kitettem a lábam az egyetemről. Meg aztán rengeteget segitettek nekünk, s a mai napig is sokat köszönhetek neki.
-Az apósod tud az új kapcsolatodról?
-Még csak az kéne, szerinem röpülnék is a cégtől azonnal.
Nem tudom, mit mondjak neki. Valami olyasmit talán, hogy bizony ezt neki kell helyre tennie! Mielőtt megszólalnék Feri folytatja.
-Attól őrülök meg legjobban, hogy ez a lány, akár holnaptól szülne nekem gyereket! Érted! Teljesen belém van zúgva. Én is, de nős ember vagyok.
-Talán nem is lenne szerencsés, ha most a nejed szülne, ki tudja még mit hoz a jövő?
-A jövő? Hát azt jó lenne tudni! Néha már úgy érzem nem sokáig bírom ezt a kettős életet! Lehet,hogy befejezem!
-Mit fejezel be?
-Ezt az egész életet! Szerinted lehet ezt sokáig bírni?
Sokáig biztosan nem! Az életedet nem szabad eldobni! Ugye nem mondtad komolyan! Nem merek a szemébe nézni! Most megijesztett.
Telefoncsörgés zavarja meg a beszélgetésünket! Diszkréten félre vonulok.
Kezével int, hogy maradjak nyugodtan!
-A feleségem hivott, siessek haza ,mert vendégek lesznek estére!
-Kik? Megkérdezhetem?
-Nem fogod elhinni apósom és egy-két munkatárs. Köztük Kata a szerelmem is hivatalos. Most aztán nem tudom mit tegyek! Le kellene beszélni róla, hogy ne jöjjön el! Olyan kinos ez az egész!
-Ha tudnám, hogy mit tegyek!!! Néz rám kérdőn.
Nehéz erre bármit is válaszolni. Nehéz szituáció, kellemetlen helyzet.
-Majd meséld el, hogy alakult a vacsora! Oké!
-Egy-két nap múlva hivlak, elmesélem!
-Semmi butaság, semmi meggondolatlan lépés! Ugye vigyázol magadra!
Mondom Ferinek, majd két puszi után elindulok az ellenkező irányba.
Már lassan az ajtóhoz érek, de még mindig vele foglalkozom.
Ahogy nézett szomorúan bánatos szemekkel. Még a fülemben cseng, ahogy mondta: Ha tudnám, mit tegyek!
Pár hét is eltelt, hogy nem láttam Ferit. Nem telefonált, nem futottunk össze. Már kezdtem aggódni, vajon valami baj történt vele?
Nem tudtam, mit tegyek, felhivjam én? Nem találtam jó ötletnek.
Elvégre elég sok gondja van, bizonyára nincs túl jól tőle, akkor meg
minek is zavarnám. Majd hiv, ha úgy gondolja, hogy megosztaná velem
a gondjait.
Ahogy munka után hazafelé igyekeztem, mintha az ajtómnál állna valaki.
Különös, nem ismerem ezt a hölgyet. Tényleg engem keres?
Ahogy közelebb értem zavartan köszönt és bemutatkozott.
-Szia! Elnézést, hogy csak így megszólítalak. Feri barátnője vagyok! Kata.
Kissé meglepődtem. Mit akarhat tőlem ez a lány, és hol van Feri?
-Feri? Valami történt vele?
-Igen, miután elmentünk hozzájuk az apósával, hirtelen rosszul lett és bevitték a kórházba. Azt mondjak kisebb szívroham.
-Ne haragudj, elmondta, hogy beszélt kettőnkről Neked!
Nincs kivel beszélgessek, nagyon rosszul érzem magam ettől az egésztől!
Beszélhetnék veled?
-Nem volt szívem elküldeni, hát beljebb invitáltam.
Miután megitta a kávét, látszott rajta,hogy kezd kicsit megnyugodni.
Én csak hallgattam Katát, s azon gondolkodtam, hogy mennyire szenvednek, s mennyire szeretik egymást!
-Én csak egyet tudok tanácsolni Nektek, ha Feri felépül, üljetek le, s beszéljétek át ezt a dolgot. Ez a szivroham is figyelmeztetés arra, hogy tovább így nem mehet! Szerintem első dolgotok legyen, hogy őszintén mondjatok el mindent apósnak és feleségnek egyaránt. Ezek után pedig új munkahelyet kell nézni mind a kettőtöknek. Természetesen csak abban az esetben lépjétek meg ezt, ha teljesen tisztában vagytok az érzéseitekkel. Bár én úgy látom, hogy Ti nagyon szeretitek egymást!
Kata bólogatva helyeselt, s aztán hirtelen közbevágott.
-Igen, ez lenne a legjobb megoldás, de azóta kiderült valami szörnyű dolog.
A felesége súlyos beteg, gyógyithatatlan! Két napja derült ki, most aztán tényleg nehéz a helyzet. Feri nem az a fajta ember, aki magára hagyja a bajban a feleségét. Tudod én sem vagyok az, aki ilyen helyzetben is elvárja, hogy hagyjon ott mindent miattam.
-Hát ez bizony nem lenne nemes dolog az biztos! Most akkor hogyan tovább? Tudom nehéz kérdés, hisz még Ti sem tudjátok rá a választ.
-Nem tudjuk. Marad továbbra is a titkolózás? Meddig bírja majd Feri? Meddig birom én? Mit tegyek, ha annyira szeretem?
Lehajtja fejét és a cipőjét nézegeti hosszasan. Hosszú csönd telepszik
közénk. Nem tudok mit mondani, nem tudok megszólalni.
Mikor elköszön, kérem,hogy jöjjön el máskor is. Ha mással nem, talán egy kis beszélgetéssel tudok valamit segíteni.
Feriről is hallani szeretnék, hogy javul-e az állapota,no meg a s a feleségéről is, akit szintén sajnálok.
Ahogy becsukom az ajtót, megint elszomorodom, s Feri szavai
jutnak eszembe: "Ha tudnám,,hogy mit tegyek!"
Ha tudnám, de semmi jó nem jut eszembe, csak nézek az ablakon át, s észre sem veszem, hogy már annyira bepárásodott, hogy alig látok ki rajta.
Aztán ujjaimmal vonalakat rajzolok csak úgy egymásra, s nézem, ahogy összegubancolódnak. Kifürkészhetetlen, akár az élet, s arra vár, hogy valaki kigobozza.
Vincze Erika:
Mikor a szó is kevés.....
Ica ijedten csukta be az ajtót, ahogy végre belépett a lakásba.
Egy darabig figyelt, van-e valaki odabent vagy végre lesz egy
szabad estéje, s ha szerencséje van Józsi nem jön fel.
Már három éve élnek együtt. Néha viszont úgy érzi, talán
az lenne a jó, ha sosem találkoztak volna!
Ezt már nem lehet visszacsináni maga mögött hagyott egy
házasságot, s egy gyerekkel nem válogathat az ember, s
még a hercegeet sem várhatja, hogy jön egy szép nap a
fehér lovon. Peti is megszokta már, szerencsére a gyerekhez
elég türelmes. Sokan mit nem adnának ezért, de hát hiába
a gyerekkel való jó viszony, ha köztük nem úgy működik
minden, ahogy szeretné. Ugyanis Józsi egy ideje csak
időszakonként jön, aztán rebesget valamit, hogy az anyjánál
volt vidéken, aki beteg, s bizony illő időnként meglátogatni a
mamát.
Hát igen, a mamát, akit ő még soha ebben az életben nem
látott. Ki tudja miért? Egy időben erőltette, a gyereknek is
jót tenne egy kis vidéki levegő, de Józsi ezidáig mindig
kitért a közös látogatás elől. Mára már nem erőlteti, nem
akar ez miatt cirkuszt. Sajnos volt mit tanulni e téren a
házasságából. Tudja már hogy mikor van itt az ideje, hogy
ne erőltessen semmit a másik emberre.
Egy ideje már szorong is, Józsi nagyon megváltozott.
Időnként úgy veszi észre, hogy mire feljön hozzájuk előtte
egy-két pohárkával már biztosan lehörpintett.
Ilyenkor persze a haverok a hibásak, azok nem hagynak
békén ennek a jó embernek. Ő meg csak férfi a talpán,
s nem akarja, hogy azzal cukkolják, hogy anyámasszony
katonája lett belőle.
Amikor a barátnőjének elmesélte miért szorong mostanában,
legnagyobb meglepetésére Mari felháborodtan közölte
vele:
-Ne is haragudj, de nem vagy normális,ha nem dobod ki
azonnal!
-Ez nem megy olyan könnyen! Értsd meg, néha tud aranyos
és kedves is lenni! Na meg az sem utolsó szempont, hogy
segit anyagilag, ahogy bir, mi lenne velünk a gyerekkel
nélküle!
-Hogy gondolod ezt? Valakihez kötődni csak azért, mert
anyagilag fügsz tőle? Mi lesz, ha nem csak iszik, de
majd idővel eljár majd a keze is! Gondolkodjál már,
ott a gyereked is!
-Ne haragudj Mari, de ott még nem tartunk, a gyerekkel
meg egész jól kijönnek!
-Most miért hallgattál el? Mit titkolsz el?
-Szóval egyszer már megtörtént, hogy arra mentem ki
a konyhába, hogy a gyereknek szapult, hogy anyád igy,
meg anyád úgy. Nagyon nem esett jól, de megigérte,
hogy többé nem fog előfordulni.
-Nem tetszik ez nekem, én megmondtam a véleményemet,
ha haragszol, ha nem! Hozzám ne jöjj panaszra, ha
tovább rosszabbodik a helyzet!
-Kihez mehetnék? Tudod, hogy már a szüleim nem élnek,
a féltestvéremmel meg nem tartom a kapcsolatot.
Mari! Ugye nem mondtad komolyan!
-Nem mondtam, mérges vagyok! Hogy lehetsz ennyire
gyenge! Már volt egy rossz házasságod, most kell egy
rossz kapcsolat! Még jó, hogy nincs tőle gyereked!
-Nem hiszed el, hányszor hallottam már tőle, hogy mi lenne,
ha lenne egy közös gyerekünk!
-Jaj, csak azt ne!
-Pedig már én is elgondokodtam, milyen jó lenne Petikének
egy testvér, akkor talán igazi család lehetnénk!
-Hát persze! Aztán egy idő után jönne, hogy a Te gyereked,
meg az én gyerekem szöveg!
-Miket beszélsz itt, Te nem örülnél neki, ha egy igazi család
lennénk?
-Ezzel az emberrel, aki még a szüleinek sem hajlandó
bemutatni? Nevetséges!
-Nem értelek, még soha nem voltál házas, akkor meg honnan
tudod Te, hogy mi lenne a legjobb nekem? - mondta ingerülten
Ica a barátnőjének.
-Látom Veled ma nem lehet beszélni! - mondta Mari, majd
gyorsan elköszönt, de még visszafordult és annyit mondott
Icának:
-Aludj rá egyet! Ha képes vagy felfogni, hogy nem ellened,
hanem érted beszéltem, akkor hivj, de csak akkor!
Ica ült még egy darabig a fotelben, s egyre csak azon
jártak a gondolatai, hogy tudná az életét megoldani
Józsi nélkül. Ott ült és nem jutott semmi biztató eszébe.
Szereti-e ezt az embert? Valahol biztosan, de mostanra
már inkább tart tőle, ha a közelében van.
Ragaszkodik hozzá? Igen, talán, de nem a mostani
Józsihoz, hanem ahhoz, akit annak idején azon a
gyönyörű nyári este megismert táncolás közben.
Mit akar az élettől harminchárom évesen? Jó lenne tudni!
Vannak álmai, inkább csak illuziók, amivel felruházta
ezt a kapcsolatot, s még magával is elhitette, hogy
most az egyszer másképp is lehet!
Gyorsan törölgetni kezdte a szeméből lecsordogáló
könnycseppeket, nem akarja, hogy a gyerek valami
kis szomorúságot is lásson az arcán, hisz ő a legfontosabb
számára, ő az élete!
Már közel járt az óvodához, épp befordult a sarkon,
amikor megcsörrent a mobilja. Józsi hivta.
-Szia Bogaram! Csak azért hivtalak, este nyolc óra
körül ott leszek! Csapj össze valami finom vacsit,
mert a havernak ma van a születésnapja, feljönnének
a csajával! Okés picinyem, italra ne legyen gondod,
azt mi viszünk!
Még egy kis apróság, ma nem vinnéd át Petikét
erre az éjszakára a barátnődhöz aludni?
Akkor nyugodtan pihenhetne, na meg mi is kicsit
kibulizhatnánk magunkat!
-Ott vagy? Nem hallom, mit mondasz! Ica! Válaszolj!
Ica fogta a kezében a mobilt és csak néhány pillanat
múlva tudott megszólalni.
-Igen, persze,hogy itt vagyok! Valami van ezzel a
mobillal, nem hallak rendesen!
Pörkölt jó lesz? - kérdezte Józsitól.
-Okés Csibém! Jó ötlet, arra csúszik a pia rendesen!
-Na megyek Cicám, még dolgom van, este megyünk!
-Jó, szia! - válaszolt Ica, s még mielőtt bement volna
Petiért megállt egy pillanatra. Eszébe jutottak Mari
szavai. Aztán elhessegette még a gondolatát is,
hogy talán jó lenne, ha a barátnőjére hallgatna.
-Mit tudja ez, mi kell nekem? Miért lenne jobb
egyedül? Különben is, ez az én életem, s egy
van belőle! - morgott magában.
Amikor az udvar felől meglátta a felé rohanó Petit,
már hatalmas mosollyal fogadta és ölelte a
fiúcskát.
Útközben megkérdezte a gyerektől:
-Peti! Mit szólnál hozzá, ha ma Mari néninél aludnál?
Na, mit szólsz, nem lenne jó buli?
-A Mari néninél? Megint nézhetem majd a tévét,
s kis mackót is átvihetem?
Tudod anyu, hogy csak vele tudok elaludni, ha
nem vagy mellettem!
-Tudom kicsim, tudom! - válaszolta Ica.
Aztán felléptek egymás kezét szorosan fogva
a megállóba érkező villamosra.
