Vincze Erika:

 

Nézd kicsi lány....

 

Nézd kicsi lány, hogy lengedezik

a napraforgó, ahogy orcáját emeli

fel a kéklő égre, s ágaskodva dacol

a nyári záporral, viharos széllel.


Nézd hogy szalad a kicsi nyúl át a

mező végtelen rónaságán, hogy majd

elvegyüljön a zöldellő határ sűrűjében,

s annak rejtekén majd ott megpihenjen.


Nézd a madarakat, hogy repkednek, szállnak,

s ott fent a magasban kecsesen, vígan

ringatózva lenge táncukat járják,

szabadon szelve át akár az óceánt.


Nézd kicsi lány ezt a csodás pillangót,

ahogy a réten a tarka virágokra száll,

kicsi kezeden megpihen, de el nem érheted,

mert csak egy pillanat, s illan is tovább.

 

 

Nézd a fák közt, hogy morajlik a kispatak,

tiszta vízében csobban egy-egy pici hal,

ha fölé hajolsz tükrében magadat láthatod,

angyali arcocskádat, ahogy mosolyogsz.


Nézd ahogy a nap lassan ezer sugarával

a könnyező faleveleken felszáritja az esőcseppet.

Kacsintva messze űzi a sötét fellegeket, hogy aztán

itt a földön nekünk pompázzon ez a csodálatos természet.

 

 

Vincze Erika:

 

Úgy fáj....

 

 

Az eső szitál, ahogy az utcákat járom.
Lehajtom fejem, hogy senki se lásson.
Magamba zárom mindazt, mi úgy fáj,
hisz nincs szó, mi elérhetne Hozzád.

Járom a várost szótlanul, egyedül,
csak a lelkem az, mi háborog itt belül.
Sóvárogva nézek, de semmit se látok,
a miértekre választ én sem találok.

Milyen könnyű lenne feledni mindent,
mosolyogva, kacagva futni a szélben.
Érezni még ajkamon édes csókod ízét,
de nem lettél más, csupán csak emlék.

Mit kezdjek vele, már nem bírom el,
nehéz súlyát is egyre csak cipelem.
Hiába minden, nyomaszt és gyötör,
ez az érzés, Tőled soha el nem űz!

Könnycsepp leszel álmatlan éjszakán,
Kétség leszel hideg, fázós hajnalon,
s, remény leszel csillogó szememben,
mikor majd, néha én is ábrándozom.

 

 

Vincze Erika:

 

Csend az erdőn....

 

 

 

Járom ez erdőt kóborolva
a fák közt a nap kacsingat.
Kispatak zúgását hallgatom,
madárdal kisér el utamon.


Megpihenek a selymes fűben,
az öreg tölgyhöz odadőlve.
Nézem e csodás nyári tájat
elbűvöl a pompázó zöldje.


Bogárka ugrik a mohára,majd
eltűnik a cserjék sűrűjében.
Halk nesz marad csupán utána,
de még csak levél sem zizzen.


Arcomat lágy szellő cirógatja,
akár a pirosló bazsarózsa.
Nyugszik lassan már a lélek,
húrjain játszik a csend zenéje.

 

 

 

Vincze Erika:

 

Akkor még...

 

Volt hófehér, fodros selyem ruhácskám,
mikor a tavaszi szél épp vizet árasztott,
s gyermeki énem róla, boldogan dalolt,
s kacagva rohantam a tarka mezőn át,
hogy érezzem a virágok bóditó illatát.

Selymes fűben megpihenve éreztem,
ahogy melenget az aranyló napsugár,
s pillangó játszott velem a lágy szélben,
ujjam el sem érte, illant is tova kecsesen.

Ültem tölgyfa árnyékában elmerengve,
s néztem a végtelen zöldellő határt,
hogy fut a nyúl árkon-bokron át, lehet
nyugalmat szegény soha nem talál.

Néztem a messzire kúszó bárányfelhőt,
s az égen csendben repülő madarak raját.
Izleltem vásártéri eperfák édes gyümölcsét,
s hagytam, leve fesse csak lilára a szám.

Mikor a kert alján kóbor kutyák csaholtak,
s a házak ablakán lassan kopogtatott az este,
pöttyös szalaggal hajamban,babával kezemben
ültem és hallgattam, a felnőttek mit mesélnek.

Végtelen nyugalom és békesség volt bennem,
a soha el nem múló és mindig csak örökre!
Ültem meghitten az ölében, s hallom még
most is, ahogy hangjával kedvesen becézget.

Közben majszolom a madárlátta kenyeret,
hát megint nem ette meg, nekem hagyta!
Vele lelkemre a szeretet virágait szórta.
Még itt volt nekem az én drága jó apám!

 

 

 

 

Vincze Erika:

 

Féltelek...

 

 

 

Elnézem, mily fáradhatatlan vagy,
pedig eljárt feletted is az idő.
Dolgos,szorgos két kezeden
ujjaid tükrözik a sok-sok évet,
mivel értünk dolgoztál egyre csak
éjt nappallá téve magadat nem kímélve.

Elnézem kedves arcodat, azt a
mély barna szempárt, néha kicsit
szomorú,de ajkad szegletében ott
egy cinkos kis mosoly, s szívemben
nyílik a boldogságvirág,mert érzem,
újra itt vagyok Nálad,s közel Hozzád.

Oly jó hallani kedves hangodat, sok
szép régi történetet, fényképek sokaságát
nézni az asztalon, s csak döbbenek, 
hányan nincsenek már velem, de a kezedet
foghatom, s érzem kedves lényedet, 
nem merem elmondani, mennyire féltelek!

Ha eljő az idő, lassan csendben búcsúzom,
nem akarom,hogy lássad,mennyire fáj, hogy
szenvedek nagyon! Szemedbe nézni tudod
most nem merek! Visszafojtom lassan én is
a könnyeket, inkább átöllelek, hogy érezzem
sokáig illatod, s zavartan halkan csak suttogok.

Hosszú éjszakákon át föntről Jó Apám vigyáz,
simogat, mint lágy esti szél, ha jő az éjszaka,
s megszépíti ő minden magányos álmodat.
Lehunyom szemem, s mondok Érted egy imát,
Maradj meg nekem sokáig ! Engedd Istenem!
Még akarom fogni a kezed, hisz féltelek!