Vincze Erika:

 

Hány esőcsepp....

 

Hány esőcsepp mosta már el lépteink nyomát,

s könnyeinket szárította megannyi napsugár,
bárányfelhőn messze szállt szerelmes szívünk,
s összetörte lelkünk a fájdalmas, bús magány.

Magával sodor az ár, utazom az élet vonatán,
mellettem csak úgy szaladnak az égig érő fák,
a szívem azt súgja, ne siess, kicsit még várj,
a régi állomás padján ülve megpihennék már.

Gyermekként kacagva futnék a virágos mezőn,
tarka pillangót kergetve a lágy tavaszi szélben,
lecsuknám szemem a selymes, puha fűben,
s érezném újra a mezei virágok bódító illatát.

Játszanék megint ki nem mondott szavakkal,
ahogy egykor a szerelem szívemre rátalált,
s hagytam egyre messzebbre sodorjon a szél,
nyomán lelkemre virágot szór az emlékezés.

 

Vincze Erika:

 

Hagytam....

 

Hagytam, hogy az élet
röpítsen egyre messzebb,
s a szél lassan hordja szét
a tarka mezők bódító illatát.

Hogy majd szemem lecsukva
selymes fűben megpihenve,
újra érezzem az aranyló nap
ezernyi csillámló sugarát.

Nyári szikkadó melegben
járni a zöldellő végtelen határt,
s hűsítő lombok árnyai alatt
ábrándozva még gondolni rád.

Látni szép szemed varázsát,
ahogy csábítóan felém mosolyog,
s érezni ujjaid érintését, amit
még most is csak hagyok,hagyok.

Hallani még ahogy az öreg vonat
kattogva indul a síneken tova,
kezed búcsút int, s nem érte
kicsi szívem miért is oly szapora.

Játszi könnyedséggel dobtam el,
bár lehetett volna máshogy is.
Szerelem gyújtotta szikra volt,
mi egykor egymáshoz verset irt.

Marad utána pár titkos gondolat,
s a miértek, csak szavak, szavak.
Nyomában jár már az őszi szél,
többé a régi nyár sem hívogat.

 

Vincze Erika:

 

Lelkem szállna...

 

 

Tudom,lassan búcsút int a nyár,
s hogy itt voltál,nem lesz más,
csak egy kedves mosolygós arc
egy fényképen, talán semmi más.

Hiába kereslek, hiába hivlak,
robogsz az élet vonatán tovább,
nincs számodra már visszaút,
elválaszt Tőled ez a távolság.

Még hallom halk lépteid, ahogy
felém közeledsz, s mondod még
vagy százszor, hogy szeretsz,
s karoddal ölelsz szerelmesen.

Lelkem szállna egyre messzebb,
szelek szárnyán hozzád repülve,
ha jönne üzenet, hír is felőled,
nem lenne ennyire bánatos szívem.

Lelkemen szerelem virága nyílna,
mert tudnám, mi összetartozunk,
s még várok Rád, ott fent az égen
a sok csillag is csak nekünk ragyog.

 

Ha őszi szél susog már a fák közt,
s a lágy eső törölgeti majd könnyeim,
ott leszel Te akkor is minden dalban,
gondolatban kimondva és kimondatlanul.

 

 

 

 

Vincze Erika:

 

Névnapodra....

 

 

 

Ezen a szép napon köszöntsön lágy muzsikaszó,
ébresszen fénylő napsugár,ahogy besüt az ablakon.
Legyen kedved vidám, s mosoly ragyogjon arcodon,
Lelkeden ott belül az örömvirágai szirmokat bontson.

Szép neved napján az öledbe sok-sok virág hulljon,
messze szálljon ma vidám, huncot kis kacajod,
ünnepelj, hisz tudod most ez a Te napod,
én csak azt kivánom Néked, legyél nagyon boldog!

Ápold a virágokat majd gondos két kezeddel,
őrizd a szeretet lángját ott belül a szivedben,
ki ma Rád gondolt, akkor se feledd el,
ha a tavasz hirnökei a fákon csicseregnek.

 

 

Vincze Erika:

 

Sóhajok szárnyán....

 

 

Sűvítő szél vagyok, esőt fakasztok,

villámlok, cikázok, soha meg

nem torpanok, s meg nem állom,

hogy elmondjam mi itt belül dúl,

rendületlenül szakadatlan, ahogy

magamra maradtam elárvultan.


Lelkemből a bánat, mint folyó

hömpölyög a szavakon át,

s, tovaszáll a sóhajok szárnyán.

Sírása száll a széllel messze

völgyeken, kéklő hegyeken át,

madarak kisérik szomorú útján.

 

Lassan megpihen lelkem a

tarka-barka virágos mezőn,

aztán kitárja szívem kapuját,

ha majd az este jön és odafönt

a csillagok fényesen ragyognak,

s mosolyog rám a hold is cinkosan.



Megnyítja majd nekem kapuit a világ,

lesz kedvem újra nevetni, élni,

csodálni, mit a természet bőséggel

elém tár, hogy lássam a szépet,

keressem a jót egy életen át,

úgy repüljek tovább a sóhajok szárnyán.

 

 

 

 

Vincze Erika:

 

Álmomban újra....

 

 

Álmomban újra kislány voltam,
s bújtam két karodba, éreztem
tested melegét, s ahogy a szíved
ütemesen ritmusra dobban.
Boldog voltam, hisz tudtam,
Te vagy a legjobb édesapa.


Értünk dolgoztál akár éjt
nappallá téve, hogy mindent
megadhassál igaz szívvel,
mérhetetlen nagy szeretettel,
s azzal a csillogással szemedben,
amit, még élek el nem feledek.

 

Hosszú ideje már, hogy e drága szív
nem dobog, s elhívtak az angyalok.
Ha sírodnál állhatok elfog a nyugalom.
Érzem közelségedet, úgy érintenélek,
s szeretném, ha símogatnád arcomat,
mint apró gyermekként régen.


Kegyetlen volt az élet, hirtelen vett tőlem el,
el sem búcsúzhattam, s nem foghattam a kezed.
Nem mondhattam el, hogy milyen jó szülő voltál,
bánatomban, fájdalmamban vigasztaltál,
szeretettel becsületre, tisztességre tanítottál.
Köszönöm, hogy Te voltál az én Drága Jó Apám!

 

 

 

Vincze Erika:

 

Maradj még.....

 

 

 

Maradj még kicsit, kérlek ne siess,
annyi mindent nem mondhattam el.
Lehet talán szavak nem is kellenek,
csak finoman, lágyan megérintelek.

Ne szólj, a szó már semmit sem ér,
most csak a csend, s a test beszél.
Ajkadnak érintése, mint izzó parázs,
bennem most is ott ég a vágy.

Hozzád bújok, a két karom átölel,
éreznem kell minden szívverésedet.
Érezni az illatod, s ha nem leszel,
éjszakákon át csak rólad álmodom.

Ne nyisd az ajtót, még van időnk elég,
miért űznénk el, mindent, ami szép.
Kell még nekem ez a boldog pillanat,
hisz a lelkem búcsúzni még nem akar.

 

 

 

Vincze Erika:

 

Csodás illatot hord....

 

Csodás illatot hord a nyári szél,
arcodat borzolja, lelkedet cirógatja.
Nézed a hatalmas végtelen határt,
lelked szabad, s a szíved se fáj.


Elmerengsz a tarka-barka mezőn,
őzikék szökellnek az erdő sűrűjébe.
Távolodó vonat kattogása csak,
mi néha mégis felveri a csendet.


Kezedben fűszál, ajkadon a nóta,
gyermeki önmagad visszakacsingat.
Madarak röppennek messze-messze,
lágy szellőn ringó táncot lejtve.


Átölelnéd most az egész nagy világot,
oly boldog most a szíved, szárnyal a lelked.
Behunyod a szemed, s arra gondolsz csendben,
Ó! Ez a csodás pillanat ne érjen soha véget!

 

 

 

Vincze Erika:

 

 

Mint egy film.....

 

 

 

Mint egy film pereg az életem,
meg-megállok, s néha elmerengek,
vajon pár év múlva is itt leszek,
vagy szívedben szép emlék leszek?
Nézed majd gyermeked, s lényében
veled akkor én is ott leszek.



Ott leszek vajon Veled akkor is,
ha fogynak majd dús hajad tincsei?
Kezed remegve érintené a kezem,
és andalognánk beszélgetve csendesen,
mikor hullanak már a fáról a levelek,
s lábunk nyomát az őszi eső mossa el.



Mint egy film pereg az életem,
zakatolva kalimpál nyughatatlan szívem,
olykor hajt az idő, magával sodor az ár,
néha-néha megpihen, hisz elfáradt már.
Nekem kincsem van, úgy hívják szeretet,
ott csillog gyémántként a szívemen.

 

 

Lassan minden kövecskéjét feléd szórom,
hogy a lelkedben boldogságvirág nyíljon,
ha bajban leszel, az legyen kapaszkodód,
ha bánkódsz utánam, legyen elég vigaszod,
ha olykor elbánik Veled az élet, ne csüggedj,
csukd le két szemed, s én ott leszek Veled.

 

 

 

Vincze Erika:

 

Néha úgy....

 

 

 

Néha úgy elfutnék, vissza se néznék,

lelkemen minden béglyót kioldoznék,

könnyű testem csak szállna a széllel,

s a szememből sem hullana könnyem.



Nem tudnám többé, mi is a fájdalom,

mikor szomorúság ül ki az arcomon.

Nem ábrándoznék álmatlan éjszakán,

milyen volt, mikor még vártál rám.

 

 

Nyitott kertajtó, illatos virágok,

bájos mosoly az ajkad szegletén.

Hangod selyme még most is símogat,

kedvességed arcomra is mosolyt csal.



Néha úgy elfutnék, vissza se néznék,

a tarka mezők ölén bokrétát kötnék.

Szerelmes, boldog szívem úgy zakatol,

de én még most is csak hagyom, hagyom.

 

 

 

 

Vincze Erika:

Tűzvarázs....



Néha kell a csend, oly nyugtató,
néha kell a szó, kimondatlanul.
Néha kell árnyék, hogy érezd,
milyen, ha a nap tüze is éget.

Néha kell sírás, hozzá könnyek,
ha szomorú bánat gyötri lelked.
Olykor légy vidám, mosolyogj,
akár őrült szerelmesen boldog.

Néha kell,hogy játszani tudj,
akkor is, ha elvették játékod.
Kacagj,dalolj, s csak nevess,
ha odalett már rég mindened.

Ha fájdalmaid csak hurcolod,
s, az sincs, ki vigaszt adjon,
ne hagyd kihunyni a parázst,
hisz benned éled a tűzvarázs.

 

 

Vincze Erika:

 

Vagyok....

 

 

Vagyok orkán a háborgó tengeren,
csapzottan hányódva céltalan.
Hajthatatlan,az idővel is dacoló
riadt tekintetű, őrjítő félelem.

Vagyok a napsugár érlelte
napraforgó, ki kecsesen hajlik
a lágyan ringatózó szélben,
odasimulva tarka mezők ölébe.

Vagyok hűs esőcsepp az
égen úszó felhők bársonyán,
s vigasztaló hang , ha a bánat
kopogtat majd lelked ajtaján.

 

 

Vincze Erika:

 

Téli csendélet....

 

 

Odakint csend honol,csak egy lélek kóborol,
szakadt tarisznyájában egy falat kenyér,
amerre visz az út, szórja szerteszét,
faágon didereg egy kismadár, talán enni kér.
Sirályok rebbenek a tó felett, ahogy alattuk
roppan a jég,lerázza a fáról a hólepelt a szél,
mint egy gyönyörű hölgy, ki aktjához ülni kész,
vászonra ecsettel festeném, oly csodálatos e kép.

Festenék várdombon vidáman csúszkáló gyermeket,
kacagva szánkózó, hógolyózó kicsi lányt, ahogy
sapkája pottyan a hóba,s keresi kipirult arccal,
aztán gondol egyet és hempereg a frissen esett hóban.
Kertek alatt éhes kutya csaholva oson magányosan,
piros házak kéményének füstje száll messze-messze,
jégvirágos ablakon át kukucskálnak a holdat kémlelve,
lassan itt az este,megpihen a táj,nyugszik a természet.

 

 

 

 

Vincze Erika:

 

Őrizd....

 

 

Ha ott legbelül minden elveszett,
s úgy érzed Rád nincs szüksége senkinek,
gyújts egy gyertyát ezen a szomorú estén,
nézd a lángját, s érezd ahogy megérint.

Engedd, hogy szívedig érjen a lángja,
lassan olvad majd ott belül lelked jégvirága,
akkor csukd be a szemed, s gondolj valami szépre,
s érezni fogod, van még miért élned.

Őrizd a lángot, ne hagyd kihunyni, benned
a jóság, benned a szépség! Ne törődj a rút,
csúnya világgal! Szeresd önmagad, benned az érték.
Tanulj meg felemelt fejjel járni, tanulj meg hinni!

Ezen a világon nem vagy Te hiába, tudnod kell,
valahol egy másik ember még Rád is várhat.
Nyújtja remegő kezét, hisz szeretetre éhes,
lehet, hogy neki Te leszel az utolsó reménye.

Ha bántott az élet, elfogyott minden esélyed,
tedd össze két kezed, s tekints fel az égre,
mondj el halkan egy imát,s lelked megnyugvást talál,
csak őrizd a lángot, őrizd a fényt, még dobban a szív.

 

 

 

Vincze Erika:

 

Nélküled olyan leszek mint a kiszáradt fa,
melynek utolsó könnyező levelét elfújta
a zord vihar, ahogy borzolta az őszi avart.
A kegyetlen szél magával sodorta a reményt,
hogy eljő a tavasz, s magára öltheti újra
rügyet fakasztó,virágot hozó lombkoronáját.

Nélküled olyan leszek, akár a kiapadt tó,
melynek tükrébe hiába nézhetek, már sehol
nem lelem régi mosolygós egykori önmagam.
Elfog a félelem, csak egy rémült tekintet,
mi visszanéz reám, szomorú elgyötört arccal,
szenvedő lélekkel, fájó reménytelenséggel.

Nélküled nem leszek lassan már semmi sem,
nincs már kéz, mi segítségre vár, nincs
már halk sóhaj, mi hozzád messze száll.
Nincs egy halkan elcsukló hang, mi kér,
csak a háborgó lélek az, mi dúl legbelül,
s vágyik utánad magányosan egyedül.

 

 

 

Vincze Erika:

A hídon át....

 

Vezess csak át a hídon,
én követlek majd szótlanul,
s hallgatom szépen csendben,
ahogy egy madár bús dala szól.

Mókus játszik a fák közt,
halkan osonunk, csak úgy
ropog az avar lépteink alatt,
s egyre beljebb visz az utunk.

Búcsút int a nyár a tájnak,
az esőtől könnyező fa ága
ringatózik lágyan, ahogy
játszadozik vele a szél.

Mint festményen a színek,
úgy kavarog a tájon a
múló idő,utolsó csókot lehel
a fákra, s aztán tovatűn.

Álomra hajtja fejét lassan
a természet,szíve nyugodni tér,
zúzmara száll a mohára,
s földre hull az őszi falevél.

 

 

 

Vincze Erika:

 

Nem túl könnyű....

 

 

Nem túl könnyű fájó szívvel
az utcán csendben menni.
lehajtott fejjel,kisírt szemmel
mások szemébe belenézni.

Szó nem hagyja el ajkad,
halk sóhajod messze száll.
Nem akarod hallani, hogy
dübörög melletted a világ.

Csak suhansz,sodor az ár,
lépteid nem visznek sehová.
Lágy eső mossa könnyeid,
szél borzolja kipirult orcád.

Nem túl könnyű fájó szívvel
a holnapban megint hinni.
Bús lélekkel újra mosolyogni,
s ajkadra mosolyt csalni.

Talán majd eljő a pillanat,
megérint egy emberi hang.
Kezét nyújtja, s erőt ád,
s megint szép lesz a világ.

 

 

Vincze Erika:

 

Világ adj nekem....

 

 

 

Nyílik egy ajtó, már a gondolatok szárnyán utazom,
tenger hullámai csapdossák most előttem a partot.
A hegyek ormai magasodnak, a kéklő egekig ér,
bárányfelhők messze kúsznak, visznek csak lépteim.

Hallgatom a parton a tenger morajló sodrását,
ha lépteim nyomát is mossa, azt sem bánom.
Indulok egyre messzebb, a titkos végtelenbe,
annyi minden van, mit eddig nem ismertem.

Érezni akarom a virágok illatát a hegyen túl,
csodálni, mit szemem eddig nem láthatott.
Hallgatni a szél zúgását egy esős hajnalon,
mikor a várost fürkészem egy hotel ablakból.

Járni a zöldellő erdőt, a végtelen mezőt,
s hallgatni a fák közt a madarak víg énekét.
Megpihenni a sűrű bokrok, cserjék közt,
szomjamat oltani a forrás éltető vizéből.

Világ adj nekem tért, hogy lássam a földet
fényes nap közelében, felhők szárnyán repülve.
Hogy nézhessem folyók kecses kanyargását,
hófödte magas ormok csendes nyugodását.

Szárnyaljon lelkem szabadon, mint a madár,
lelkem örüljön, ha kinyílik előttem a Világ!
Tollal kezemben szavakkal festek színeket,
hogy lásd, Neked a mindenséget hoztam el.

 

 

 

 

Vincze Erika:

 

Holnap majd....

 

 

Nézem a víztükrén mozgó csónakot,
lágyan ringatózik az őszi szélben.
A falevelek is lassan öltözködnek,
bársonyos vörös, arany lepelbe.

Napsugár kacsingat az ágak közt,
az égen halkan siklik egy madár.
Búcsút int csapdosó szárnyával,
tudja, rá megint hosszú út vár.

Figyelem a messze kúszó felhőt,
viszi már halkan a nyár édes izét.
Szerelmes csókokat, ölelést,
marad utána egy közös fénykép.

Holnap majd talán gondolsz rám,
s ölelne majd szorosan két karod.
Akkor érezni fogom közelségedet,
ahogy lehunyom majd két szemem.

 

Elsuttogod, hogy hiányzom nagyon,
s hogy a mindent, csak velem akarod.
Talán akkor végre én is elmondanám,
Szívem Téged még most is visszavár!

 

 

 

Vincze Erika:

 

A virágos mezőn....

 

 

Lépkedsz most a szivárvány alatt,
arcodra lágy eső cseppje hull,
talán dúdolsz egy ismerős dallamot.
Nézel, csak nézel , az égre egyre fel,
színes madárkák szállnak a széllel,
s viszik egyre messzebb üzeneted.

A messzi távolról szól kis dalod,
onnan hol csak a zöldellő rengeteg,
s a tiszta vizű kis patak morajlik,
ringatózik halkan, kecsesen.
A takaros falucska széléről,hol
kiscsikó viháncol,szalad a réten.

Most ,mint tarka ruhába bújt lányka
úgy tárul eléd a pipacsos mező,
gyerekkorodat idézvén,mosolyogva
szökkennél,repülnél dalolva vidáman.
Feküdnél most is az égig érő fűben,
az aranyló napsugár simogató tüzében.

Egy percre csukódik csak le szemed,
s az időgép egyre messzebb visz,
oda, hol nem volt félelem,bánat és
könny, sem szörnyű háború.
Hol a szeretet fonta át kicsinyke szívedet,
s apa és anya még együtt fogták két kezed.

 

 

 

Vincze Erika:

Talán most még....

Kavarognak bennem a gondolatok,
talán most még elmondhatnám,
amit nem mondhattam el Neked,
s itt rekedt a szó, s bennem
kavarog ez az érzés kedvesem.

Papírlapra írt kusza gondolatok,
folytatnám is, de csak hagyom.
Lelkemet nyomja csak szüntelen,
hogy miért, magam sem érthetem,
érzem elemészt ez a szerelem.

Mondhatják mások, mit szabad,
az eszem az, mi nekik szót fogad,
de a szívem egyre csak kalapál,
hisz még mindig utánad kiált,
talán most még elmondhatnám.

Elmondhatnám, de nincs rá szó,
hiába kezdem el újból és újból,
pedig még itt hallom a hangod,
érzem kezed ujjaidnak bársonyát,
vágyakozva csak magányos éjszakán.

,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,