Vincze Erika:
Én......
Voltam virágos réten ugrándozó kicsi lány,
ábrándos tekintetű, csillogó, szép szemű.
Apám ölében megbújó gyermek, ki tudja,
nála mindig megnyugvást, oltalmat talál.
Voltam szines álmokat szövő kamasz,
ki úgy érezte, el kell érni a csúcsokat.
Kerestem nagyapám léptei nyomát,
s hallottam egyre csak hivó szavát.
Voltam esendő, őrült szerelembe eső,
megfontolt, de csalódottan kesergő.
Tanultam hinni, tanultam feledni,
az életet élni, de cseppet se elviselni.
Vagyok a múltból, mit az idő gyúrt,
s a lelkem súlya is néha húz.
Vagyok a nyár esti könnyű szél,
mikor jó anyám csak nekem mesél.
Vagyok a messzi, sokszor idegen
kiváncsi tekintetű, fáradt vándor,
s leszek hirnök a nagy világból,
ha egyszer megint hazatalálok.
Vincze Erika:
Találkozás egy régi....
Az évek múlnak, mégis visszanézünk,
ábrándozunk a régi szép időkről.
Csak arcunkról múlik a varázs,
de szivünkön nyilik még virág.
Lelkünk rejtekén ott a sok titok,
csendesen szépitgeti a múlt.
Megfakult fényképen mosolyunk
őrzi hiven egykori önmagunk.
Ismerős arc, ismerős mozdulat,
valahogy már ő sem ugyanaz.
Mitől vonz mégis ez a közelség,
érzem, ahogy a lelkünk összeér.
Sóhajunkat elvitte az őszi szél,
vele csitult minden szenvedély.
Szemembe most könnyeket csal,
ahogy megint halkan búcsút int.
Vincze Erika:
Ha elmész....
Ha majd lelked indulni kész,
s kattan a bőröndön a zár,
bánatos,lehorgasztott fejjel
csak bámulod a cipőd orrát,
s majd halk sóhajod száll,
mikor csukod be az ajtót
zavartan,sután magad után,
remélve,hogy senki sem lát.
Arcodba tűz a nyári nap,
lágy szellő borzolja arcodat,
nehéz súlyt cipelsz a válladon,
de szívedről csak úgy gurul le
a rengeteg kőhalom,s a fájdalom.
Szaporábbak a lépteid,szinte
menekülnél, mint viharvert
madár,ki rabságából repülni kész.
Még sokáig fürkészem az ajtót,
a végtelen csend szinte magába zár,
itt érzem az illatod, itt hallom
lépteid, s nem akarom elhinni, hogy
örökre vége tán,mindhiába már.
Összetört a lelkem,összetört az álmom,
nyugalmat én már sehol sem találok,
sírva űzlek el,s majd zokogva akarlak!
Órák, percek, napok nem múlhatnak el
úgy,hogy ne érezzem nem vagy mellettem.
Álmatlan éjszakáimon csak a gyötrelem,
mi magányomban csendben társam lesz.
Lehull lassan a fáról az utolsó falevél,
viharos orkánt ölt magára a szél.
Lágy őszi esőben rovom a sötét utcát,
mióta elmentél, szívem csak Rád vár!
Vincze Erika:
Beletőrödni....
Érezted már, hogy adni akarsz?
Mindegy, hogy mit, csak adni!
Hogy érezhesd, milyen kapni,
mikor lelkedre ül csendesen
a boldogság kék madara,
oly különös ez az érzés!
Messzire szárnyal a jóság,
viharokon, óceánon át.
Érezni akarod még sokáig,
ahogy a felhők felé visz,
egyre magasabbra fel,
kéklő hegyeken át.
Magadat adod vele,
szíved egy kis szeletét,
hogy mások is érezzék,
milyen, ha hozzájuk elér,
s a bús fellegeket is majd
lassan messzire űzi a fény.
Csend suhan az árnyakon,
a levél sem zizzen, ahogy
megpihen a fa ágán most
egy csapzott kismadár.
Éneke sír bele a szélbe,
magára maradt végleg.
mikor a lelkemre ült a bánat,
hiába nyújtottam kezem,
ha nem nyúltak utána.
Hiába adtam, ha bennem
itt maradt apró kis szilánkja.
Elhittem én bolond, hogy
a jóság, csak jót szülhet,
s ha magam adom vele,
nem csalódhatok én sem.
El kell fogadnom tudom,
mégis fáj itt belül nagyon.
titkok rejtekén tündökölő egyetlen kis csillagnak.
Akkor most tudhatnám, s rajtam kívül senki más, hogy
milyen jó érzés is ábrándozva várni Rád.
Tudhatnám, hogy lelkemben csillogsz, mint gyémánt,
hangod selyme, akár egy lágy halk melódia,
s mikor meghallom szívem végre nyugalmat talál,
miért is nem hagytad, mond, miért változtál?
Karoddal kedvesen átölelsz, úgy, hogy
ne lássa senki más, s bájosan mosolyogsz,
mikor csendesen hallgatod, mit a kimondott
szavak mögött magam is csak elhallgatok.
Közelségem miért zavar, mi az, mi tőlem űz?
Szótlanságod talán válasz a sok miértre.
Jeleket hagyunk múltra jelenben a jövőnek,
s talán eljön az idő is, mikor tényleg értelek.
uttalan utakon,hol a part szakad.
Porba hull a szakadt tarisznya,
ahogy az árokszélen megpihenek,
zöldellő fűre leheveredve nézem
a rónaságot, a végtelen határt,
a nap aranyló sugara süt le reám,
s madarak csiripelnek fent a fán.
Behunyom szemem,karom kitárom,
úgy ölelem át az egész nagyvilágot!
Hosszú még az út,de én csak megyek,
hajt a kiváncsiság, hajt a szerelem.
Viszek Neked mezei illatos virágot,
szellők szárnyán utazó friss, üde
harmatcseppet,ahogy bársonyleplet
lehel az ébredező,szomjazó földre.
Ha majd közeleg az este,s az ég
kékje vörös ruhát ölt,ahogy a szél
borzolja az ágat, s róla egy kismadár
dideregve, szomorúan tovaszáll,hogy
egyszer talán még párjára is rátalál.
Akkor indulok tovább én is megpihenve,
szívem tele reménnyel,szerelemmel,
hogy két karodban végre ott megpihenjek!
s szellő borzolja az öreg fa levelét,
bújj hozzám,érezzem tested melegét,
bőröd illatát, szíved lüktető dallamát.
úgy öleljen át engem két karod,
hogy ezen a szerelmes éjszakán
álomba becéző szavad ringasson.
harmatcseppjeit az ébredő tájra,
és a napsugár cinkosan kacsint,
csókoddal ébressz, ölelj át megint.
játszik selymes, lágy dallamot.
Ujjaid érintése a vágy tüzében
bennem szerelemszikrát gyújt.
Megbántottan...
Megbántottak, s most fáj nagyon,
elvették Tőled a szépet és a jót.
Harcoltál szavakkal, daccal,
a ki nem mondott gondolattal,
még akkor is adtál és újra adtál,
mikor már rég semmit sem kaptál.
Csak ragaszkodtál és kapaszkodtál,
de csak nézted és nem láttad,
ahogy a szerelmes órák és percek,
lassacskán csendben köddé váltak.
Nem akartál elszakadni a burokból,
mely éveken át védett és óvott.
Magadba roskadva ülsz itt egy padon,
a körülötted zajló világot kémleled,
de csupán mint egy filmet nézheted,
mert megállt most minden óra, perc,
s védtelenül zuhansz a mélybe le,
nincs ki arcodról letörölje könnyedet.
Lehajtott fejjel,céltalan úgy indulsz,
hogy elrejthesd lelkeden a bánatot,
kabátod fázósan szorosan magadra húzod,
s zsebedben egy összegyűrt fényképpel,
szívedben a sok-sok fájó emlékkel
magányosan sodródsz az árral, a sokasággal.
Akartam.......
Gyermekként akartam pillangót fogni,
selymes fűben heveredve álmodozni.
Virágos kertek alján titkokra lelni,
kicsik között is oly naggyá lenni.
Akartam szedni almát tudás fájáról,
fájdalomtól szenvedőt gyógyítani,
esendőt símogatva megvigasztalni,
akartam mindenkor csak jónak lenni.
Akartam,de most már mindhiába,
hogy jó voltam,még rá is fáztam.
Hittem szép szavaknak,hazugságnak,
most már bánom azt is, mindhiába.
Akarnék az emberben újra hinni,
igaz érzésekre rátalálni, arcokra
újra megint mosolyt csalni, bajban
jó szívvel, önzetlenül csak adni.
Akarnék virágos mezőn egyszer
újra megint megpihenni, csak
lecsukni a szemem, s álmomban
vidám, szertelen gyermeknek lenni.
